5. fejezet

Valamiért egyáltalán nem érdekelt, hogy Ő áll velem szemben. Szerintem nem is fogtam fel, hogy Kwangyeon az, csak ki jött belőlem minden.
- Ezzel egyáltalán nem segítesz neki, csak rontasz a helyzetén – mondta teljes nyugodtsággal. Minden erőmre szükségem volt, hogy vissza fogjam magam, nehogy valami olyat tegyek, amit tényleg megbántam volna.
- De meg kellett tudnia előbb vagy utóbb! Most csak úgy őszintén, szerinted közülünk itt ki mondta volna el?! – mutattam körbe a tömegen. – Te? Vagy te? Esetleg te? – kérdeztem néhány diáktól, de persze egyikőjük se válaszolt. – Látod? Senki! Az igazság fáj, de nem lehet ellene tenni. Csak el kell fogadni és bele kell törődni. Ha tovább halogatjuk ezt a beszélgetést, akkor még nagyobb fájdalmat érezne. De neked – böktem meg a vállát – ehhez semmi közöd. Alig egy hete vagy csak itt, így nem tudsz semmit! – Kwangyeon nem válaszolt, csak állta a tekintetem. Hosszú percekig néztünk farkasszemet, míg ő meg nem szólalt.
- Ha ennyire szíveden viseled a sorsát, akkor miért nem vigasztalod meg? – kérdezte egy gúnyos mosoly kíséretében.
- Én csak rontok a helyzetén, te mondtad. De ha ennyire közbe akarsz avatkozni, akkor miért nem teszed ezt te meg helyettem? – a szavakat csak úgy köptem a szemébe. Nem tudom, hogy hogyan sikerült ennyire kifordulnom magamból, de nem is ismertem magamra. Én nem ilyen vagyok! Nem volt szokásom ily módon földbe tiporni bárkit is.. Vele se beszélnék így soha, de most azt te tudtam, hogy kivel is állok szemben, csak úgy kijött minden régóta benn tartott sérelmem. Éreztem, ha most nem állítanak le, akkor még messzebbre megyek, amit nem akartam. Nem tudtam a testemnek parancsolni, meg a számnak sem. Kwangyeon már nyitotta is a száját, hogy válaszoljon, de abban a pillanatban megjelent két fiú, akik karomnál fogva elráncigáltak innét.

A tetőn voltunk. Én ültem, a két fiú pedig előttem állt. Még csak rájuk se néztem se most, se út közben, se előtte. Mindvégig lehajtott fejjel haladtam közöttük. Nem volt merszem felemelni a fejem, hogy megnézzem, kik mentettek ki onnét. Szörnyű lelkiismeret-furdalás gyötört. Azt se tudtam, hogy mit és kivel beszélek, csak minden kijött. Az agyam elborult. Nem is az bántott igazán, amit Ji Hyenek mondtam, hanem amit Kwangyeon fejéhez vágtam. Egyáltalán nem érdemelte ki ezt a viselkedést tőlem, és én mégis így bántam vele, annak ellenére, hogy ő csak segíteni akart nekem. Valóban nekem akart segíteni ezzel? Nem lehet, hogy inkább Ji Hyet védte? Igazából nem is lényeg, hogy ki miatt lépett közbe, ez úgysem változtat a tényen, hogy megbántottam. Őt soha, de soha nem lennék képes bántani, most mégis megtettem… Soha nem éreztem magam még ennyire rosszul. Tudom, hogy nem volt olyan durva ez az egész, de én mégis undorodtam magamtól. Hogy lehettem képes így viselkedni?
Fejem kezeimbe temettem, és megpróbáltam visszafogni magam attól, hogy le ne ugorjak a tetőről. Tudtam, hogy javíthatatlan hibát követtem el, ami lehet, hogy egy örökkévalóságig tartó falat húz kettőnk közé…
- Abba hagynád végre a siránkozást? – szólalt meg az egyik fiú. Hangja erélyétől kissé összerezzentem és lassan elkezdtem felemelni a fejem. A vér is megfagyott bennem, amikor megpillantottam a két fiú arcát. Ők meg hogy kerülnek ide? Annak ellenére, hogy osztálytársak voltunk, még soha nem beszéltem velük. Ennek oka az volt, hogy ég és föld voltunk. Ők voltak a suli rossz fiúi, míg én a jó kislány, aki mindig mindent tud. Akaratom ellenére is így jegyeztek meg maguknak, bár úgy gondolom, hogy ez a mai nap után kicsit kiegészül azzal, hogy ő mosott be Ji Hyenek. Egyébként meg nem sokat tudni róluk. Hyun Soo, aki az előbb szólalt meg, a leghíresebb a sok-sok „rossz fiú” közül. Teljesen kiszámíthatatlan, és ha éppen rossz passzban van, akkor megver. Ha nem csináltál semmit, de kiszemelt magának, akkor addig kötekedik, amíg oka nem lesz rá, hogy verekedjen. Ez persze rövid időn belül működni szokott. Ezt a kötekedést nem úgy kell érteni, hogy folyton szívat és kigúnyol, hanem olyan pillantásokkal illet meg, hogy az embernek rövid időn belül elege lesz belőle. Ha a sulinak lenne jégkirálynője, akkor Hyun Soo tökéletesen megfelelne a párjának, vagyis a jégkirálynak. Do il, a másik fiú, egy fokkal jobb, mint Hyun Soo. Egyikőjük se beszél túl sokat, ezért sem értem, hogy hogyan váltak barátokká. Do Ilről igazából még kevesebbet lehet tudni, mint Hyun Sooról. Tényleg senkivel se beszélnek, még lehet egymással sem. Ő talán egy fokkal kedvesebb, mint barátja, de a jó bulikból ő sem szeret kimaradni. A suliban is nagy népszerűségnek örvendenek, ugyanis nagyon helyesek. Sokakat még az iskolában tanúsított viselkedésük sem tántorította el attól, hogy folyton a nyomukban legyenek. Ilyen lányoktól tudtam meg például azt is, hogy van egy rock bandájuk még pár fiúval együtt. Többet viszont még én se tudok semmit, annak ellenére, hogy Min Jitól általában mindenkiről pontos infókat kapok. Hiába, ő tud minden pletykáról, ami a diákokról kering.
Lefagyva bámultam vissza rá. Sajnos Hyun Soo tartotta a szemkontaktust. Már ott tartottam, hogy elfordulok, amikor újra megszólalt.
- Jobb lenne, ha elfogadnád szavaid következményét. Visszavonni már úgyse lehet! – felelte ingerülten. Aztán megfordult és elindult vissza a suliba. – Minek kellett ennek a hülye punknak megkérni minket arra, hogy vigyázzunk rá… - motyogta, miközben visszaindult a suliba. Do Il egy biztató mosolyt küldött felém, majd követte barátját.

Miután elmentek, én felsóhajtottam. Nem volt kedvem visszamenni a többi órára. Most vajon mint gondolhatnak rólam? Biztos még jobban megvetnek… Bár az érdekelt a legkevésbé, hogy utálnak azok, akiket nem is ismerek, de az, hogy Ji Hye, hogy fog viselkedni velem, már inkább foglalkoztatott. Már előfordult egyszer-kétszer, hogy nem kaptam meg a „megtiszteltetésem”, de ilyenkor ezeket később mindig pótolták. Tartottam attól, hogy a mai incidens nem lesz elég neki, hogy végre békén hagyjon. Sajnos ő az a fajta lány, aki akkor is folytatja tovább azt, amit eddig is csinált, miután tudja mi az igazság. Ezen segíteni nem lehet… Szívem szerint rögtön elmennék meglátogatni Min Jit, vele legalább önmagam tudok lenni. De ha elmennék a cuccaimért, akkor meglátnának, és akkor ennyi erővel nyugodtan órákra is beülhetnék. A másik lehetőség az volt, hogy kivárom az utolsó órám végét itt a tetőn. Ez még rosszabb ötletnek tűnt, mint az első. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek, de aztán eszembe jutott a két fiú. Meg akartam mutatni nekik, hogy nem futamodok meg és vállalom szavaim következményéit. Történjék bármi, ki fogom bírni!
Felálltam, leporoltam a szoknyám, majd én is visszamentem.

Az utolsó óráról is kicsöngettek. Én voltam az első, aki felpattant és elhagyta a termet. Első utam természetesen Min Ji-hez vezetett. Kíváncsi voltam, hogy mi van vele.
Mikor a házuk elé értem, vettem egy nagy levegőt és hatalmas mosolyt varázsoltam az arcomra. Nem akartam, hogy látszódjon rajtam bármi is a sulis incidens következtében. Eddig se volt róla tudomása, most se lesz.
Megnyomtam a csengőt, majd vártam, hogy Min Ji ajtót nyisson. Pár percet kellett csak várnom, hogy Min Ji megjelenjen a túloldalon.
- Szia! Felébresztettelek? – kérdeztem, mikor láttam, hogy szemit dörzsöli.
- Nem, vagyis de, de nem baj. Egyébként is fel akartam kelni, csak nem vitt rá a lélek – felelte. – De gyere beljebb – invitált be.
- Anyukád nincs itthon? – érdeklődtem az üres szobákat nézve.
- Nincs.
- És milyen volt a buli? Feltételezem még maradtál, ha ma nem jöttél suliba – mondtam, miközben leültem a kanapéra. Min Ji is helyet foglalt mellettem.
- Jó. Nem sokkal azután, hogy kimentél a mosdóból, összeszedtem magam és utánad mentem, de nem találtalak meg. Olyan állapotban nem akartam még hazamenni, mert akkor újra eszembe jutott volna minden. Ezért inkább ittam és buliztam. Hihetetlen, hogy mennyire elfelejtette velem a dolgokat.
- És jobban vagy már?
- Persze. Rájöttem, hogy nem is érdemelt meg engem. De nem is érdekel már. Túltettem magam rajta – felelte mosolyogva. Valamiért úgy éreztem, hogy nem mond igazat, de nem törődtem ezzel az érzéssel. Bízok benne.
- Büszke vagyok rád! – öleltem meg, amit ő is viszonzott.
- És a suliban mi volt?
- Semmi érdekes. Unalom, csak úgy, ahogy mindig is – vontam meg a vállam.
- Az akkor nem sok.
- Aha – válaszoltam. – Figyelj, meg kéne, hogy csinálj egy terhességi tesztet.
- Tudom – sóhajtott. – Már régóta gondolkoztam rajta én is, de valahogy egyedül soha nem jutottam el odáig – vallotta be.
- Akkor gyere, elmegyünk most – mosolyogtam rá.
- Oké – bólintott, majd felállt. – Elmegyek átöltözni, megvársz itt?
- Persze.
- Egy perc! – mutatta fel mutatóujját, majd felviharzott az emeletre. Pár percen belül már meg is érkezett, úgyhogy el is indultunk.
A lehető leggyorsabban akartuk letudni ezt az egészet, de a legközelebbi patika is gyalog vagy másfél órányira volt Min Jiéktől, ezért buszra szálltunk.

- Egyébként találtál valakit a buliban? – kérdezte tőlem Min Ji már a buszon.
- Nem, de nem is baj – válaszoltam mosolyogva.
- És mit csináltál, miután kimentél a mosdóból?
- Meg akartam keresni Seung Hoont, hogy jól bemossak neki, de nem találtam meg, ezért jobbnak láttam, ha elmegyek.
- Értem – motyogta. Rosszul esett, hogy hazudnom kellett neki, de nem akartam, hogy megtudja az igazságot. Jobb neki így.
Még busszal is egy húsz percig tartott, mire megérkeztünk a megfelelő buszmegállóhoz, ahonnét már csak egy köpésnyire volt a patika.
Bent az épületben szúrós szemekkel figyelt minket egy nő a vásárlás alatt. Min Jit egyáltalán nem zavarta, engem is csak egy picit.
Haza gyalog mentünk, mert nem volt nálunk több pénz buszjegyre. Az egész hazafelé vezető utat végig hülyéskedtük. Amint hazaértünk, rögtön elküldtem Min Jit, hogy csinálja meg a tesztet. Én addig a nappaliban várakoztam. Tartottam attól, hogy mi fog kijönni. Nem éppen egy leányálom 17 évesen gyereket várni, főleg a Min Ji fajta lányoknak.
Ahogy visszagondoltam a reggeli történésekre, olyan távolinak tűntek, mintha nem is ma lettek volna.
Egy félóra is letelt, mire Min Ji megjelent a nappaliban.
- Na? – pattantam fel, mikor megpillantottam. Nem válaszolt semmit, csak lehajtott fejjel álldogált előttem. Ebből rögtön leszűrtem a választ. Jó szorosan megöleltem vigasztalásképp.
- Minden rendben lesz! – biztattam  Ő csak bólintott, majd mintha mi sem történt volna, felajánlotta, hogy süssünk valamit. Persze beleegyeztem, annak ellenére, hogy nem szerettem különösebben se sütni, se főzni, de csak mert egyiket se tudtam. Viszont Min Ji jobb kedvre derítése érdekében bármit megteszek.

Már olyan nyolc körül járhatott az idő, amikor elbúcsúztam Min Jitől. Nem terveztem ilyen sokáig maradni, de miután megjöttek a szülei, vacsoráig ott marasztaltak. Min Ji apukája még azt is felajánlotta, hogy haza visz kocsival, de ezt már nem fogadtam el, inkább haza gyalogoltam, egyébként sem laktam olyan messze innen.

Pár méterrel a házunk előtt megtorpantam. TV fény szűrődött ki a nappaliból, amitől megijedtem. Valaki volt benn. Csak nem…