3. fejezet

A fiú kezei a derekamon pihentek. Kitágult szemekkel bámultam az arcát. Ez most mi? Legszívesebben rögtön ellöktem volna magamtól, de valamiért úgy éreztem, hogy nem akar bántani.
Hirtelen futó léptek zaja ütötte meg fülemet, s ahogy a sikátorhoz közeledtek, lassulni kezdtek.
- Eltűnt – hallottam meg Pyo Joo hangját. – Merre mehetett?
- Nem tudom – válaszolt Hyun Woo. – Azt hiszem, ma már nem kapjuk meg.
- Valószínűleg. Na nem baj. Ő az a fajta csaj, akire érdemes várni.
- A tiltott gyümölcs a legédesebb – helyeselt Hyun Woo.
- Még szerencse, hogy tudjuk, hogy hol lakik – mondta Pyo Joo.
- Min Ji lelkiismeret-furdalás nélkül adta ki nekem a barátnője információit – felelte Seung Hoon. – Ostoba fruska volt, de végül is elértük a célunkat, úgyhogy megérte két hetet rá pazarolni.
- De most mond, hogy nem élvezted a vele töltött estéket – nézett Seung Hoonra Hyun Woo.
- Nem mondom – jelentette ki Seung Hoon.
- Akkor majd otthon meglepjük? – váltott témát Pyo Joo.
- Ja – vágta rá a másik kettő. A beszélgetésük további részét – szerencsére – már nem hallottam, ugyanis már eléggé messze voltak.
Seung Hoon minden egyes szava még mindig előttem lebegett, amitől újra ideges lettem.
Most már több erővel próbáltam eltaszítani magamtól a fiút, de nem jártam túl sok sikerrel. Aztán mikor kezei derekamról lecsúsztak a fenekemre, majd onnét a combomra, ellöktem. Szívem szerint meg is ütöttem volna, de ha úgy nézzük ő mentett meg. Szó nélkül ott akartam hagyni, de amint egy picit is elfordultam, ő vállaimnál fogva visszarántott.
- Csak egy kicsit – suttogta szenvedélyesen a fülembe. – Nem fog sokáig tartani – mondta, miközben kezeivel újra combomat kezdte simogatni.
- Hagyj békén! – szóltam rá, és ellöktem kezeit lábamról. – Te se különbözöl tőlük! – feleltem, majd elindultam, de ő megint visszahúzott.
- Várj! Ezek téged üldöztek? – célzott a három fiúra.
- Mi van, ha igen? – kérdeztem felháborodottan.
- Haza kísérlek – ajánlotta fel.
- Nem kell. Nagylány vagyok már, tudok magamra vigyázni – válaszoltam gúnyosan, majd ott hagytam. Szerencsére most nem akadályozott meg ebben.
Nagy léptekkel szeltem az utat. Tudtam, hogy ostoba voltam, amiért nem fogadtam el segítségét, de soha nem szerettem, ha valaki beleavatkozott a dolgaimba. Ez csak négyünkre tartozott, senki másra. Azt sem tagadom, hogy eléggé beijedtem, hogy otthon fognak várni rám, ahol még csak biztonságban sem voltam. Csak átkozni tudtam a sorsom. Anyáéknak is pont most támadt kedvük egy hónapra elmenni… Tegnap még jó ötletnek tartottam és örültem neki, de mostanra megváltozott a véleményem
Felnézni se mertem, inkább a betont figyeltem, ezért nem vettem észre, hogy jönnek szembe, így tökéletesen neki mentem valakinek.
- Bocsánat – szóltam halkan, majd már mentem is volna tovább, de az illető elkapta a csuklóm.
- Szórakozzunk egy kicsit – húzott vissza a fiú, aki csak úgy bűzlött az alkoholtól.
- Hagyj békén – válaszoltam idegesen, majd kitéptem kezem az övéből és elvágtattam. Hihetetlen, hogy egy éjszaka alatt hány fiúval találkoztam, aki csak azt akarta.

- Ebbe meg mi ütött? – kérdezte a barátaitól a „kissé” ittas ifjú.
- Nem tudom – vont vállat egy másik.
- Ha Jin, bűzlesz a piától. Csodálkozol, hogy elüldözöl minden lányt magad körül? – szólalt meg egy harmadik is.
- Nem is! – kezdett el Ha Jin ellenkezni, miközben elindultak. – Ha csak az arcomra néznek, rögtön elájulnak – fényezte magát a fiú.
- A bűztől – jegyezte meg egy negyedik, mire Ha Jinen kívül mindenki felnevetett.
- Byung Hee! – csapta karon Ha Jin az említett fiút.
- Nem is én mondtam! – viccelődött Byung Hee tovább az ittas barátjával. Kétségtelenül ő volt, de Ha Jin ezt nem tudta és vakon hitt neki.
- Akkor ki volt? – kérdezte, majd mindegyik fiút hosszú percekig bámulta abból a célból, hogy  leolvasson valamit az arcukról. Mindenki próbálta visszafojtani a feltörő nevetést, elvégre eléggé vicces szituáció volt, főleg, hogy Ha Jin összeráncolt szemöldökkel gyanúsan nézett mindenki szemébe. Mindezt persze rezzenéstelen arccal.

- Ji Hyuk, tudom, hogy te voltál! – kiáltott fel végül. Az említett fiú csodálkozva nézett Ha Jinre, amolyan ez most miről beszél nézéssel.
- Nem ő volt? – kérdezte kétségbeesetten Ha Jin a többiektől. Ők persze dőltek a röhögéstől.
- Nem – felelte az egyik fiú, miután nagyjából lenyugodott. – Byung Hee volt.
- Kyung Jong, tudtam, hogy te szeretsz engem – ölelte meg Ha Jin az alacsonyabbat. Kyung Jong rögtön ellökte magától mondván, hogy büdös.
- Ott van Kwangmin! – mutatott Ha Jin előre egy sötét alakra, majd min a négyen odafutottak hozzá. Kwangmin lehajtott fejjel, idegesen haladt az utcán, és persze nem vette észre, hogy barátai közelednek.
- Na mi van te punk? – tette Ji Hyuk Kwangmin vállára a kezét. A fiú felemelte a fejét. Tekintetéből csak úgy sütött a düh. Ji Hyuk is meghökkent egy kicsit.
- Találkoztál a múzsáddal? – kérdezte Byung Hee.
- Igen – válaszolt Kwangmin.
- És szép volt? Hol van most? – érdeklődött kíváncsian Ha Jin.
- Az előbb ment el – vont vállat a fiú.
- Akkor ő lehetett? – nézett Ha Jin a többiekre, akik bólintottak. – Ó-hó-hó! – csapott a homlokára. – Szerencse, hogy olyan vadóc, különben kinyírna ez a punk – motyogta magának.
- De akkor mi a baj? – kérdezte Kyung Jong. Kwangmin csalódottan felsóhajtott, majd elkezdte elmesélni a történteket.

Épségben elértem a házunkig. A bejárati ajtó előtt megtorpantam, és erőt kellett vennem magamon, hogy bemenjek. Habár semmi jele nem volt annak, hogy bárki is erőszakkal betört volna, én mégis féltem. Mi van, ha a hátsó ajtón mentek be? Mi van, ha Min Ji engedte be őket? Ő tudja, hogy hova szoktam rakni a pótkulcsot… Nem tudtam már benne annyira megbízni, mint előtte. Mikor történt vajon, hogy ennyire elhidegültünk egymástól? Azt se említette meg, hogy újra barátja lett, még bemutatni se akarta. Régen ez soha nem fordult elő. Az első dolga volt, hogy nekem elújságolja a híreket, és mindig elmesélte, hogy pontosan hogyan történt. Minden lényegtelen részletet megemlített. Most, amikor jóval fontosabb lett volna, hogy beszéljen nekem erről, egyszerűen mintha elfelejtett volna. Ez biztosan csak Seung Hoon mágiája, amivel ennyire átmosta Min Ji fejét.
- Biztosan ez történt – suttogtam magamnak. Ezzel próbáltam megnyugtatni magam. Ezt próbáltam elhitetni magammal, hogy ugyanolyan szemmel tekinthessek Min Jire. Azonban magam is tudtam, hogy az igazság ettől jóval fájdalmasabb. Tudtam jól mindent, de nem akartam csalódni Min Jiben, ezért inkább hazugsággal hitegettem magam. Ez így van rendjén, gondoltam magamban.
Végül miután előkotortam a táskámból a kulcsokat, bementem. Felkapcsoltam a villanyt, és szerencsére semmi változást nem láttam. Megkönnyebbülten fellélegeztem. Csak remélni tudtam, hogy ma este semmi és senki nem zavar már.
A házunk nem volt nagy, de annál otthonosabb. Ahogy belépünk az ajtón, szemben található a lépcső, balra a nappali és jobbra a konyha. Ez a két szoba között nem volt fal, hanem egybe nyílt. Az emelten található a két hálószoba, plusz a fürdő. A hátsó ajtó pedig a konyhából nyílt. Közel volt a bejárathoz, ezért ha egy betolakodó jött, nem igen lehetett ezen az úton kijutni a házból.
Hátam mögött lévő ajtót bezártam, majd kibújtam a lábbelimből és kiraktam a táskámból a másik cipőt. Mindkettőt a helyére raktam, végezetül belebújtam a szobapapucsomba. Becsoszogtam a nappaliba, ahol a kanapéra ledobtam a táskám. Átmentem a konyhába, majd forró teát készítettem, visszamentem a nappaliba és leültem. Teljesen átfagytam, míg hazaértem, ezért nagyon jól esett a meleg ital. A TV-t bekapcsoltam és betakartam magam egy vékony pléddel. A televíziót kapcsolgattam, miközben a teát szürcsölgettem. Nem sok értelmesség ment a TV-ben, de még csak a figyelmem se sikerült elterelnie a történtekről. Sokat gondolkodtam azon, hogy most mi legyen a Min Jivel való barátságommal. Rajta kívül nem volt egyetlen egy barátom se, míg neki több ezer. Alapvető különbség közöttünk. A legfőbb érv viszont nem a barátaim száma volt, hanem én magam. Nem akartam elveszíteni őt. Olyan sok mindent átéltünk együtt, és én már rég nem az lennék, aki most vagyok. Nem tudtam elképzelni magam a mindig csacsogó lány nélkül, aki habár soha nem mutatta meg, de tényleg szeretett és szívén viselte sorsom. Nélküle rég összetörtem volna az iskolai terror miatt. Ha ő nem lenne, én már rég alulról szagolnám az ibolyákat, ebben biztos voltam. Nem voltam képes eldobni magamtól őt egy apró kis baklövés miatt. Többször hibáztam már én is, de mindig megbocsátott nekem, így én is így tettem. Elővettem a telefonom, hogy felhívjam őt, és megkérdezzem, hogy hazaért-e. Sajnos nem vette fel, ami csak egy dolgot jelentett: még ott volt a buliban. Ez persze teljesen rá vallt. Soha nem érdekelte semmi a pasikon és a bulikon kívül. Holnap is teljesen másnapos lesz… Küldtem neki azért egy SMS-t, hogy ha hazaért hívjon fel. Többet már én se tudtam tenni, ezért nem is foglalkoztam vele.
Ahogy újra és újra eszembe jutott az a fiú, aki megmentett, rögtön zavarba jöttem. A legfurcsább ebben az volt, hogy látszólag ő is csak azt akarta, de amikor felajánlotta, hogy hazakísér, teljesen más lett… Mi van ha csak meg akarta tudni, hogy hol lakom, és ő is ugyanazt tervezgette, mint a másik három… És ha követett? Nem, az nem lehet. Rögtön el is hessegettem ezeket a csúnya gondolatokat róla. Ő ennél jobb ember, ebben biztos voltam. Nem tudtam, hogy pontosan mit akart, csak remélni tudtam, hogy ő más… Habár az arcát nem láttam jól, valamiért rögtön Kwangyeon jutott eszembe róla. Mintha a hercegem lett volna, de valamiért őt nem tudtam elképzelni, hogy ilyen dolgokat műveljen. Ő olyan kis ártatlannak tűnt, aki még egy egérnek sem képes ártani. Ellenben ez a fiú durva volt és erőszakos, de mégis kedves… Minél többet gondoltam rá, annál jobban kezdtem megkedvelni.
- Soo Ah, el kell felejtened őt! – mondtam határozottan, de mire a végére értem, kezdtem elbizonytalanodni. Félreraktam a bögrét, majd a sötét TV-t kezdtem el figyelni. Hosszú percekig csak bámultam. Szemhéjaim kezdtek egyre nehezebbek lenni, habár fáradt, vagy esetleg álmos cseppet sem voltam. Teljesen ébernek éreztem magam.  – Igen, ez lesz a legjobb – motyogtam szinte félálomban. Hogy mire értettem, azt magam se tudom. Hogy még az előző témára, vagy arra, hogy aludnom kell, fogalmam sincs, de nem is tudtam rá több időt szentelni, mert rögtön el is aludtam, úgy, ahogy voltam.