4. fejezet

Zilálva ébredtem fel. A levegőt szaporán vettem, hajam csapzott volt, szám kiszáradt és szemeim könnyesek voltak. Hosszú percekig csak némán bámultam előre, és megpróbáltam felemészteni a nem rég látottakat. Nem tudtam eldönteni, hogy álom volt-e, vagy a valóság. Végül megkönnyebbülten túrtam a hajamba. Szerencsére csak tudatalattim szüleménye volt.
- Csak álom volt – nyugtattam magam. A hideg még mindig rázott, valószínűleg a félelemtől. Nem volt szokásom álmodni, pláne nem ilyen rosszakat. Így is eléggé féltem Seung Hoonéktől, de ez az álom, hogy megerőszakoltak, még jobban megrémisztett. Megnéztem az órát, ami hetet mutatott. Ezen valahogy egy cseppet sem lepődtem meg. Aludni már, ha akartam se tudtam volna. Jobbnak láttam ezért felkelni. Végig se néztem magamon, csak rögtön a fürdő felé vettem az irányt. Ahogy belenéztem a tükörbe, elszörnyedve láttam, hogy mennyire ramatyul nézek ki. Mivel az este nem fürödtem, most ezt is megcsináltam. Levettem ruháim, majd beálltam a meleg zuhany alá. Mikor végeztem, testem köré csavartam egy törölközőt, majd felmentem a szobámba, és felhúztam az egyenruhám. A hajam megfésültem, de többet nem foglalkoztam külsőmmel. Bepakoltam a táskámba, majd miután felhúztam a cipőm, elindultam a suliba.
Azt leszámítva, hogy minden apró zajra felkaptam a fejem, és mindenhol Seung Hoont és a társait lestem, egész nyugodtan jutottam el az iskoláig. Korán volt még, ezért még csak alig voltak egy-ketten.
Az osztályban leültem a helyemre. Ahogy felnéztem, megláttam a táblát, és a szám is tátva maradt.
„ Gondolom mindenki ismeri, vagy látta, hallott Yu Min Jiről. Elég népszerű a fiúk körében és minden lány epekedve figyeli minden egyes mozdulatát. Azon gondolkodnak, hogy hogyan lehet valaki ilyen tökéletes és szép… Valóban így gondoljátok? Kívül talán szépnek mondható, de belülről, a lelke teljesen romlott. Nem sokan ismerik az ő igazi valóját, ezért ezt nem is tudhattátok. És hogy pontosan mitől is olyan romlott? Már biztosan sejtitek. Minden fiúnak szétteszi a lábát bárhol, bármikor. Pontosabb részleteket a barátnőjétől, Kim Soo Ah-tól szerezhettek.”

Néhány osztálytársam összesúgott ezt látva, majd hátra-hátra pillantgattak rám. Tekintetük megvetést és szánalmat tükrözött. Persze ők nem tudtak semmit, ezért nem is zavartak különösebben, de az, hogy valaki, akiről merem állítani, hogy Ji Hye volt, ilyeneket mer mondani Min Jiről, az felháborító. Mit tud ő róla, rólunk? Semmit.
Odamentem a táblához, majd gyorsan letöröltem azt, nehogy más is elolvashassa. Szerencse, hogy ma ilyen korán értem be, és még nem voltak sokan, így csak egy maroknyi diáknak volt szerencséje ezt látni, legalábbis remélem.
Pár percig a tiszta táblát figyeltem, de még mindig nem nyugodtam meg teljesen. Valamiért rossz érzésem volt, ezért bementem a szomszéd terembe. A táblán itt is jelen volt az a felírás. Már kétség sem férhetett hozzá, hogy minden osztályba felírták… Itt is letöröltem, majd bejártam az egész iskolát, hogy minden honnét eltüntessem. Sajnos nem tudtam meggátolni, hogy elolvassák, főleg, hogy az idő elteltével egyre több diák érkezett meg.
Becsengetésre pont befejeztem a munkát és beértem a terembe. Minden tőlem telhetőt megtettem ez ügy érdekében, már csak abban reménykedtem, hogy nem hiszik el ezt a képtelenséget. Viszont a gondolatot, hogy valaki ennyire be akarja mocskolni Min Jit, nem tudtam kiverni a fejemből. Hogy lehet valaki ilyen? Csak is Ji Hye állhatott e mögött, másnak semmi oka se lett volna ilyet tenni. Mellesleg Ji Hye elég gonosz is hozzá… Mindig is utáltam másokat gyanúsítani, de biztosra tudtam, hogy ő volt.
Minden rosszalló, megvető pillantásokat elviseltem, és próbáltam nem észrevenni, hogy mindenki lyukat éget a hátamba.
Végül megszólalt a csengő és nem sokkal később a tanár is megérkezett.
- Van hiányzó? – kérdezte a mindig mogorva tanárnő mindenféle köszönés nélkül. Mivel nem válaszolt senki, jött a szokásos névsor olvasás, és aki itt volt, mondania kellett, hogy jelen. Amikor Min Ji neve került sorra, nem szólt senki. Hiányzott. Szomorúan pillantottam a mellettem lévő padra, ahol barátnőm szokott ülni. Min Ji ma nem jött iskolába, de jobb is.

Egészen ebédszünetig minden rendben volt. Szerencsére senki nem érdeklődött a dolog miatt, amiből azt vontam le, hogy nem hitték el. Próbáltam láthatatlan lenni, mert nem volt kedvem bárkivel is beszélni.
Az osztályban voltam, és a helyemen ültem, amikor Ji Hye idetipegett hozzám a bandájával, majd helyet foglaltak a padomon. Sokáig csak szemeztünk a másikkal, míg végül Ji Hye nyávogva megszólalt.
- Hogy vagy Soo Ah? – kérdezte, miközben egyik hajtincsét csavargatta. – És Min Ji? Hogy-hogy nem jött ma suliba? Csak nem beteg? – hangjából csak úgy sugárzott a gúny és megvetés. Késztetést éreztem, hogy felpofozzam, de inkább vissza fogtam magam.
- Amíg ide nem jöttél, jól voltam, de most hirtelen elfogott a hányinger – húztam el a szám.
- Mit mondtál? – vinnyogta.
- Azt, hogy jól vagyok, köszönöm – vágtam rá.
- Én is így gondoltam – mosolygott elégedetten. – Eljössz velünk a mosdóba?
- Nem, menjetek csak – feleltem. – Felesleges még egy ember a díszkíséretedbe.
- Azt mondtam, hogy jössz! – ragadta meg a hajam, majd elkezdett kifelé húzni a teremből.
- Ya! Engedj el! – sikítoztam, és próbáltam kiszabadítani a hajam karmai közül. – Nem hallod? – bármit mondtam, ő mintha meg se hallotta volna, tovább vonszolt a mosdó felé. Addig-addig próbálkoztam, míg sikerrel nem jártam, szerencsére még épp időben. Pont a lány WC ajtaja előtt álltunk meg.
Tudtam, hogy nem a jelenlétemre volt szükségük, hogy elvégezzék a dolgaikat, sőt, még csak nem is ezt akarták. Csak a szokásos verés és megaláztatás lett volna soron, amit mindig akkor kaptam, amikor Min Ji nem volt velem.
- Hagyjál békén Ji Hye! – förmedtem rá olyan hangnemben, amin még én is meglepődtem, nemhogy ők!
- Ni csak, a hercegnőnek hogy kinyílt a szája! – válaszolt Ji Hye gúnyosan. – Hogy történhetett ez? – a hatás kedvéért nyelt is egy nagyot. – Azt hiszem – kezdte, miközben lassan körbenézett mindenkin -, itt az ideje, hogy meneküljünk. A szúnyog hercegnő épp most nyitotta ki szárnyait, hogy támadjon és vérünket vegye. Egy dologról viszont megfeledkezett – itt direkt közel hajolt hozzám a szemkontaktust meg nem szakítva. – Elfelejtette, hogy kik az ellenfelei – a mondat végén büszkén kihúzta magát, mint aki valami teljesen megalázó dolgot mondott volna. Kár, hogy ezzel mind tisztában voltam, semmi új nem volt benne.
- Zümm-zümm – utánozta az állat hangját. Tovább nem bírtam hallgatni, csak jó erősen pofon csaptam. Ütésem helye rögtön kipirosodott.
- Ki vagy te, hogy megmerj ütni? – kiabált rám Ji Hye.
- Csak nem fájt a szúnyog hercegnő ütése? – vágtam vissza. Nem tudom, hogy honnét volt ez a hirtelen jött bátorságom, lehet hogy csak a tegnap esti stressz miatt volt. Nem tudom, mindenesetre nem is érdekelt. Végre eljött az én időm, hogy visszacsapjak. Már azzal sem törődtem, hogy egyre több diák gyűlt körénk. Megérezték a bunyó szagát, és ki nem hagytak volna egy cica, nem is, egy szúnyog és egy liba harcot.
Csend honolt az egész folyosón. Ji Hye nem szólt egy szót se, csak mély lélegzeteket vett. Tudtam, hogy hamarosan robbanni fog. Össze-összesúgtak a szemtanúk körülöttünk. Néha elcsíptem egy-egy szót vagy mondatot, de többet nem. Mindenki feszülten figyelt.
- Tudod – kezdte nyugodt hangon a lány -, soha nem gondoltam volna, hogy ilyet kell elmagyaráznom egy olyannak, aki kitűnő tanuló. Mindig is sajnálattal töltött el az a gondolat, hogy vannak olyan tudatlanok, akik nem tudják megkülönböztetni a jót a rossztól, valamint a megtiszteltetést a megalázástól. Sajnos, vannak ilyenek is a Földön, ezen nem lehet segíteni.
- Kiböknéd végre, hogy mit akarsz mondani? – szakítottam félbe türelmetlenül. Ji Hye várt pár percet, mielőtt folytatta volna. Látszott rajta, hogy mindjárt elszakad nála a cérna.
- Mi, gazdagok azért vagyunk, hogy az ilyen szegényeknek, mint te, felnyissuk a szemét. – Itt nem bírtam tovább hallgatni az őrült elme futtatását.
- Ji Hye kérlek, ne viccelj! Már rég nem a középkorban élünk, amikor a királyok és nemes uralkodtak. Már rég nem az számít, hogy mennyi pénzed van, hanem az, hogy itt mi van – kicsit meglöktem a fejét, jelezve, hogy mire gondolok. – Rég magunk mögött hagytuk azt az időt, amikor azok, kiknek nagyobb hatalmuk volt, kényük-kedvük szerint szórakozhattak a szegényebbekkel. Lehet neked sok pénzed, de azzal sokáig nem jutsz. A pénz elfogy, neked meg mi marad? Semmi. A tudásod viszont örökre veled marad. Abban igazad van, hogy a pénz kell, hogy a tanulmányokat, a megélhetést fedezze, de mond, az, aki pénzzel kitanul egy szakmát, okosabb nem lesz, nem fogják sehova se felvenni, se dolgozni, se tanulni. És a vagyonoddal mi lesz? Elúszik, elfogy és te nem leszel sehol! – oktattam ki. – Most mondd, hogy nincs igazam! Most legyen nagy a szád!
- Nem mondom, hogy nincs igazad. Én csak azt akarom mondani, hogy megtiszteltetésnek kéne venned, hogy törődök veled.
- Megtiszteltetésnek kéne vennem, hogy folyton bántasz?! – hitetlenkedtem. Hangom az egekben járt. Soha nem beszéltem még ilyen magas és vékony hangon. – Ha ezt valóban így gondolod, akkor kösz, inkább nem kérek az e fajta odafigyelésből. Én csak azt akarom, hogy engem is, és Min Jit is békén hagyd. Ennél többet nem is kérek és nem is adhatsz nekem. Csak nézz keresztül rajtunk!
- Ezt én nem tehetem meg.
- Ugyan miért nem?
- Mert… mert nem és kész! Nekem földbe kell tipornom az olyan férgeket, mint te.
- Ennyit arról a nagy törődésről…
- Az olyanok mint te nem érdemlik meg az élet adta örömöket.
- Miért talán az olyanok mint te igen? Lehet, hogy nem érdemlem meg, de a te fajtád még kevésbé! Minden az öletekbe hull, és semmiért nem kell megdolgoznotok, miközben mindenkinek szétrakjátok a lábaitokat!
- Ez nem igaz! – kezdett heves ellenkezésbe.
- Ha nem, akkor milyen örömökre gondoltál, hm? – Mivel Ji Hye nem válaszolt, folytattam. – Csak nézz körül és minden egyes sarkon találni fogsz olyanokat mint te.
- Én még eggyel se találkoztam – felelte. Hallatszódott a hangján, hogy alig bírja már visszatartani a könnyeit, de engem nem hatott meg. Könyörtelenül folytattam.
- Ebből is látszódik, hogy milyen vak vagy. Nem engem kell felvilágosítani, hanem téged. Elvakított a vagyon, a hatalom és a magány. Nem veszed észre, ami körülötted folyik. Fáj, hogy nincs senkid, akiben igazán megbízhatnál.
- Nem, nem és nem – könnyei felszínre törtek. – Itt vannak a barátnőim!
- Ji Hye, tudom jól, hogy te is tudod az igazságot, csak nem akarod beismerni. Akiket te a barátaidnak nevezel csak haszonlesők. A pénzedet akarják, semmi mást. Neked talán nem tűnt fel, de ők folyton loptak el tőled pénzt, néha kisebb, néha nagyobb mennyiségben.
- Ezt honnét tudod?
- Rajtad kívül mindenki tudja ezt – tártam szét a karjaim. – Nyisd ki szemed! Nem vagy már gyerek, nőj fel és állj a saját két lábadra, és fejezd be ezt az ostoba játékot.
- Ez nem igaz! Hazudsz! – lábai felmondták a szolgálatot és lerogyott a földre. Arcát kezébe temette, s úgy sírt tovább keservesen.
- Ez a valóság! Én csak segíteni akarok, értsd meg!
- Soo Ah, fejezd be! – szólt rám parancsolóan egy kissé mély férfihang. A hang irányába néztem és megpillantottam Kwangyeont.