6. fejezet

Az első gondolatom persze Seung Hoonék voltak. Csak remélni tudtam, hogy nem ők azok, hanem mondjuk anyáék jöttek haza korábban és éppen TV-t néztek. Egyébként is, ha logikusan gondolkodunk, akkor kinek jutni eszébe leülni a TV elé egy idegen házban, amíg vársz az áldozatra. Ennek van valami értelme? Szerintem semmi…

Valamelyest sikerült magam megnyugtatnom, de még mindig ott motoszkált a fejemben a „mi van, ha” gondolat.

Szép lassan és a lehető legcsendesebben közelítettem meg a bejárati ajtót. Megrémisztett, hogy semmilyen nesz nem szűrődött ki. Tisztára olyan volt, mintha reggel én hagytam volna így a lakást, pedig kikapcsoltam a televíziót, még mielőtt elaludtam volna. Amikor az ajtó elé értem, az az érzésem, hogy valami nincs rendben, egyre erősebb lett. Kezem ráhelyeztem a kilincsre, de ekkor feltűnt valami: a zár. Teljesen érintetlen volt! Végül nagy nehezemre kinyitottam az ajtót és beléptem. Levettem a lábbelim és bekukucskáltam a nappaliba. A TV előtt, a kanapén ült egy fiú, lába, amin cipő volt, a kávés asztalon volt, rajta bőrdzseki és kezében a távirányítót forgatta. Ötletem se volt, hogy ki lehetett az, egyáltalán hogyan jutott be? Nem szoktam a pótkulcsot a ház közelében hagyni, de ő még is benn volt. Szemöldököm ráncoltam, miközben próbáltam a sötétben kivenni az idegen arcát, de aztán amikor villant egyet a képernyő, megláttam.

- Kwangyeon – motyogtam meglepetten és kissé megkönnyebbülve, hogy csak ő az. Nem tudom, hogy mikor és honnét derítette ki, hogy hol lakom, de jelenléte egy kevés biztonságérzetet adott. Ha ő itt van, talán nem fognak bántani Seung Hoonék, már ha egyáltalán eljönnek. Aztán eszembe jutott, hogy ő egyedül mit tehetne hármójukkal szemben? Semmit… Vettem egy mély levegőt, majd előhalásztam magamból a lehető legélesebb hangom.

- Te meg mit keresel itt? – vontam kérdőre, miközben felé indultam. Ő csak rám emelte a tekintetét, elmosolyodott és vállat vont.

- Nem kérdezem meg újra! – „fenyegettem”. Nem mintha le tudtam volna venni a lábáról, hogy rögtön magyarázkodásba kezdjen. Meg sem lepte, hogy megjelentem.

- Nem elég egyértelmű? – nézett rám még mindig ugyanolyan vigyorral az arcán.  Legszívesebben rávágtam volna, hogy nem, úgyhogy kérlek magyarázd el, de inkább befogtam a szám. A TV képernyője ismét villant egyet, és én megpillantottam az arcát. Pimasz mosolya rögtön zavarba hozott, és ahogy engem bámult! Szívem akaratlanul is kihagyott egy-két ütést, és ha nem vettem volna le szemeim rögtön róla, biztos, hogy meghaltam volna. A padlót kezdtem el tanulmányozni. Valahogy annyira nem ilyennek képzeltem el. A suliban olyan menőnek, de csendesnek és kedvesnek nézett ki, de most, ahogy itt ült előttem, pont az ellentettje volt: az a tipikus rossz fiú, aki motoron közlekedik és csajokat kap el egyéjszakás kalandokra.

- Érted jöttem – felelte.

- Mi? – kaptam fel rögtön a fejem.

- Fogd a cipőd és tűzzünk innen.

- De miért?

- Mindjárt itt lesznek – sürgetett.

- Kik? – értetlenkedtem tovább, de amint ezt kimondtam, rögtön leesett.

- Hát ők! Az üldözőid! Az a három pasas! – Ahogy kimondta, végig futott rajtam a félelem és a pánik keveréke. Még azzal sem foglalkoztam, hogy honnét tudott Seung Hoonékről, csak tettem, amit mondott. Felkaptam a nemrég levetett cipőt, és magamra kaptam. Várakozóan rápillantottam, hogy elmondja, hogyan tovább. Még pont elkaptam, hogy feláll és odajön hozzám, miközben engem néz, mielőtt újra a földet kezdtem volna tanulmányozni. Azt vártam, hogy megszólaljon, de ő egy szót sem szólt, csak ugyanúgy állt, már amennyire ezt a lábaiból ki tudtam venni.

- És most? – kérdeztem végül én, de abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, lépteket hallottunk az utcáról. Kétségbeesetten kaptam fel a fejem Kwangyeonra.

- A bejárati ajtón már nem mehetünk ki – mondta inkább magának, mintsem nekem. – Van hátsó ajtó?

- Van, de az túl veszélyes. A konyhából nyílik és simán észrevesznek, ha ott megyünk ki – hadartam el gyorsan, abban reménykedve, hogy ezzel időt nyerhetünk, ha gyorsabban beszélünk. Kwangyeon nem válaszolt semmit, ezért én is elkezdtem törni a fejem a folytatáson.
Tényleg semmi ötletem nem volt, hogy hogyan juthatnánk ki titokban. Látszólag ő is a megoldáson gondolkodott, mert a szemöldökét ráncolta. Végül megragadta a csuklóm és elkezdett felhúzni az emeletre. Nem tudom, hogy honnét ismerte a járást itthon, de egyből a szobámba nyitott be. A bejárati ajtómmal szemben volt a terasz, ami láttán rögtön meg volt nekem is a terv. Emlékszem, sokszor gondoltam rá, hogy erre, anélkül, hogy bárki megtudná, el lehetne szökni.

Nem kérdeztem semmit és ő se mondott semmit. Mindketten ugyanarra gondoltunk. Kinyitotta az ajtót és kiléptünk a hűvösbe. A korláthoz léptünk, majd Kwangyeon átmászott a fára.

- Gyere, segítek – nyújtotta a kezét, amit készségesen el is fogadtam. Jó szorosan megmarkolta a kezem, amit nem bántam. Nem akartam kitörni se a nyakam, se a lábam, se a karom. Óvatosan átléptem a korlátot és a másik kezemmel belekapaszkodtam egy vastagabb faágba. Az ő segítségével sikeresen átkerültem. Eddig simán ment minden. Még én is meglepődtem, hogy mennyire akadálymentesen jutottunk el idáig. Már csak egy hajszál választott el a teljes szabadulástól. Szorosan öleltem az ágat, nehogy véletlenül leessek, egyébként is kicsit szűkösen voltunk itt fenn ketten. Végül a problémát Kwangyeon oldotta meg, mert leugrott, aztán az utasításai alapján én is biztonságosan lejutottam. Amint lábam földet ért, hátrapillantottam a bejárati ajtó irányába. Azt reméltem, hogy meglátok hármójuk közül valakit, de senki nem volt ott. Már kezdtem azt hinni, hogy Kwangyeon hazudott, de aztán hangos ajtó csapódást hallottam, amiből rögtön tudtam, hogy tényleg itt vannak.

Többet nem is vártunk, Kwangyeon megragadta a kezem és futásnak eredtünk.

Vagy egy jó fél órája csak rohantunk, már teljesen elfáradtam, de ő még nem nagyon akart megállni.

- Várj! – téptem ki csuklóm kezei közül.

- Mi van? – fordult hátra.

- Nem lesz itt még elég?

- Nem – vágta rá. – Ha észreveszik, hogy nem vagy ott, ami valószínűleg már megtörtént, elindulnak megkeresni és itt könnyen megtalálnak! – tárta szét a karját.

- Jó, de már így is sokkal nagyobb előnyünk van. Nem lehetne legalább lassítani? – kérdeztem.

- De – mondta, majd tovább indult, szerencsére már lassabban. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd mentem utána.

- Egyáltalán miért foglalkozol velem? Nem is ismerjük egymást – motyogtam. Próbáltam beszélgetésbe elegyedni vele, de valahogy egy csöpp kis szikrát sem láttam benne, hogy ő akarna. Kérdésemre is csak egy perce torpant meg, utána már ment is tovább. – Miért nem válaszolsz!? – förmedtem rá, de ő még mindig nem szólt egy szót se. – Jó, akkor ne válaszolj – vágtam be a durcit.

Pár percig csendben sétáltunk egymás mellett, de én megint nem bírtam ki, hogy ne faggatózzak. Olyan sok megválaszolatlan kérdés motoszkált a fejemben, hogy lehetetlenség lett volna kibírni, hogy ne kérdezzem meg őket.

- És honnét tudtad, hogy mi hol van a házunkban?

- Tippeltem – mondta, de érződött rajta, hogy füllentett.

Szóval felfedezte a szobákat, amíg nem voltam otthon. Nem kis pályás, az tuti. Nekem soha nem jutott volna eszembe, hogy mások házában szaglásszak, amíg a tulajdonos nincs ott. Miféle viselkedés ez? A legjobban még is az nyomasztott, hogy hogyan jutott be?

A Han folyó partján sétáltunk a holdfényben. Óvatosan felpillantottam Kwangyeon arcára. Szeme szépen csillogott a fényben, ajkát kissé mosolyra húzta. Egy izom se rándult az arcán, teljesen nyugodt volt. Ha eddig nem lettem volna szerelmes belé, most biztos az lettem. Bárki is ez a fiú, kezdtem egyre jobban megkedvelni. Valamiért melegséggel töltött el az a gondolat, hogy megmentett, bárhogy is szerzett tudomást a dolgokról. Az is lehet, hogy egész délután ott ült a nappalinkban és arra várt, hogy haza érjek, miközben én Min Jivel szórakoztam?

- Honnét tudsz Seung Hoonékról? – kérdeztem meg hirtelen. Még a fejemben sem futott végig a gondolat, de már ki is mondtam. Kwangyeon megtorpant, majd rám nézett.

- Kikről?

- Hát arról a három fiúról, akik elől épp segítesz megszökni – válaszoltam. Nem válaszolt semmit, csak amolyan „ez nem egyértelmű?” nézéssel nézett rám. – Jézusom! – kaptam a kezem a szám elé, amikor a felismerés villámként csapott meg. – Te voltál a sikátorban! Akkor is megmentettél előlük – suttogtam hitetlenkedve. Ez nem lehet igaz! Kwangyeon elmosolyodott, majd tovább indult. Mire észbe kaptam, ő már jóval előrébb járt mint én. Gyorsan utána futottam, hogy feltegyem Az utolsó kérdésem is.

- Hogy hívnak?

- Kwangyeon – felelte, majd megállt.

Szóval tényleg ő az… De itt valami nagyon nem stimmel! Annyira máshogy viselkedik itt, mint a suliban. Valahol megjátssza vajon magát? És nem is haragszik rám, amiért olyan csúnyán viselkedtem vele? Még csak nem is említette…

Gondolataimból egy telefon csörgése ébresztett fel. Kwangyeon idegesen halászta elő a mobilját a zsebéből.

- Mi van? Sürgős? Hát nem éppen! Jó mindegy, pár perc és ott vagyok – mondta, majd kinyomta a készüléket. Beletúrt a hajába, majd egy pár percig szótlanul a szemembe nézett. Végül felsóhajtott és az égnek emelte tekintetét.

- Figyelj – kezdett bele -, nekem most el kell mennem. Itt van a telefonod? – kérdezte, mire bólintottam. Előkerestem és készségesen odanyújtottam neki. Elvette, bepötyögött valamit és visszaadta. Meg se néztem, hogy mit csinált, csak visszaraktam a helyére.

- Ha bármi baj van, hívj fel, jó? – nézett komolyan rám. – Jó? – fogta meg a vállaimat, mivel ne válaszoltam.

- Rendben – válaszoltam kissé meglepetten. Nem értettem ezt a reakcióját. Miért olyan fontos neki, hogy mi van velem? Aggódó tekintetét látva úgy döntöttem, hogy azt teszem, amit mond.

- Tényleg bocsi. Én sem így terveztem ezt az estét – mondta, miközben hátrafelé ment.

- Várj! – kiáltottam utána. – Mit csináljak? Egyáltalán mikor mehetek haza?

- Még egy órát maradj távol onnét és aztán talán már biztonságos lesz, de vigyázz nagyon, rendben? Ha ott látod a kocsijukat a ház előtt, hívj fel és várj meg, mielőtt bármit is csinálnál! De most már tényleg mennem kell. Holnap találkozunk! – mondta, majd elrohant. Miután már kiért a látókörömből, felsóhajtottam. Akkor most mihez kezdjek?

- Na végre, hogy itt vagy! – üdvözölte Byung Hee az éppen megérkező fiút.

- Ez több volt, mint pár perc – mondta Ji Hyuk.

- Bizony, már egy jó húsz percre itt várunk rád – felelte Ha Jin.

- Teljesem lefagytunk miattad! – dörzsölte meg a karját Kyung Jong.

- Jó, bocs, de kicsit messze voltam innét. Siettem, amennyire csak tudtam – kért bocsánatot két levegővétel között Kwangmin.

- Persze, mert kellett neked a hülye motorod nélkül menni – dörmögte Hyun Soo.

- És hogy sikerült az estéd? – érdeklődött Kyung Jong.

- Jól, leszámítva azt, hogy most ide kellett jönnöm magára hagyva őt, amíg az a három idióta rá vadászik. Végül is!

- Nekem is keresztülhúzták a számításaimat – vont vállat Byung Hee. – Délelőttre vártam a hívást, hogy akkor szabad-e az a hely, de csak most hívtak. Nekem is félbe kellett szakítanom mindent! Úgy, ahogy a többieknek is.

- Cöh… - morogta Kwangmin.

- De mond haver – nézett Ha Jin Kwangminra -, nem lenne egyszerűbb, ha hagynád, hogy megtegyék, amit akarnak és akkor legalább békén hagynák! Egy éjszakánál többre egyébként sem kellene nekik – mondta, mire Kwangmintól csak egy gyilkos pillantást kapott válaszul. – Jó, akkor nem. Te tudod.

- Ha Jin barátom – tette Ji Hyuk a fiú vállaira a kezét -, látszik, hogy még soha nem voltál szerelmes.

- Egyébként kösz, hogy vigyáztok rá a suliban – nézett Kwangmin két fiú irányába.

- Ugyan – legyintett Do Il.

- Legalább történni fog valami érdekes is ott – felelte Hyun Soo.

- Látjátok itt ezt a házat? – váltott témát Ji Hyuk.

- Tudjátok mit jelent ez? – vette át az irányítást Byung Hee. – A JOKER újra összeállhat!

- Nem lehetett volna egy kicsit közelebb az ő házához találni egyet? – kérdezte Kwangmin.

- Örülj, hogy legalább ez itt van! – nevetett Byung Hee.

- Megünnepeljük? – nézett körbe Kyung Jong.

- Persze – vágta rá mindenki egyszerre, majd el is indultak a nagy éjszakában bulizni.