7. fejezet

Nem tudtam, hogy mit csinálhattam volna, és mivel féltem, hogy Seung Hoonék még otthon vannak, jobbnak láttam, ha követem Kwangyeon utasításait. Egész idő alatt a Han folyó partján bolyongtam, és még egy kávézóba se mehettem el, mert nem volt nálam egy fitying se.

Egy jó egy órás séta után, mikor már kellőképp szétfagytam, elindultam haza. Legszívesebben rohantam volna, annyira fáztam, de nem voltam benne teljesen biztos, hogy már elmentek, ezért inkább szép nyugisan mentem.

Kereken éjfélre értem vissza, és szerencsére egy lélek se volt a környékünkön, még az utcán se, legalábbis látszólag. Ki tudja, lehet, hogy elbújtak egy kuka mögé, és csak arra vártak, hogy megjelenjek. Nem akartam semmit se a véletlenre bízni, ezért elővettem a telefonom és megnyitottam a névjegyzéket Kwangyeon nevénél, hogy ha kell, akkor csak meg kelljen nyomnom a gombot és kész. Erősen szorítottam a készüléket a kezemben és a lehető leghalkabban közelítettem meg a bejárati ajtót. Alaposan megnéztem mindent, megfontoltan lépkedtem és minden apró neszre felkaptam a fejem. A szívem a torkomban dobogott és mindenem reszketett. Ahogy egyre közelebb értem az ajtóhoz, egyre feszültebb lettem. Eddig semmi különöset nem észleltem, ami miatt még frusztráltabb lettem. Halkan lenyomtam a kilincset és kitártam az ajtót. Attól féltem, hogy megpillantom a három fiút, miközben a nappaliban ülnek, és engem bámulnak, de szerencsére nem ez a látvány fogadott. Az egész házon sötétség honolt, de ez még nem tudott eléggé megnyugtatni. Lehet, hogy itt állnak az ajtó mellett, és amint belépek, befogják a szám, leütnek és elrabolnak.

Óvatosan benyúltam a villanykapcsolóért és megnyomtam azt. A hirtelen támadt fény kicsit bántotta a szemem, de még így is ki tudtam venni, hogy senki sincs bent. Aztán, ahogy egyre beljebb értem, egyre jobban megnyugodtam. Semmi nyoma nem volt annak, hogy itt jártak volna. Minden úgy volt, ahogy a távozásomkor hagytam.

Ezután már „nyugodtan” tudtam aludni, már amennyire alvásnak lehet nevezni azt, amit én csináltam. Egész éjszaka forgolódtam, és alig bírtam kiverni a fejemből Kwangyeon arcát. Sokszor előkaptam a telefonom, hogy írjak neki egy SMS-t, de rögtön el is vetettem ezt az ötletet és jó messzire eldobtam azt, hogy nehogy kísértésbe essek. Nem mintha tudtam volna bármit is írni neki, de már az is megfordult a fejemben, hogy felhívom, mondván, hogy még nem mentek el, így újra idejönne, és még láthatnám. Ennyire elvetemült azért még se akartam lenni, ezért kénytelen voltam betelni az emlékeimben lévő arcával.

Reggel már az első napsugár felébresztett, pont akkor, amikor már egész jót aludtam, de hiába próbáltam visszaaludni, nem jött újra álom a szememre. Egy nagy sóhaj kíséretében keltem ki az ágyból és indultam el elvégezni a reggeli teendőket. A suliba is csak becsengetésre akartam beérni, így mindent csigalassúsággal csináltam. Még magamat is megleptem azzal, hogy ennyire el tudtam húzni a dolgokat, mivel mindig is gyorsan csináltam mindent. Mondjuk, annyira nem volt nehéz eltölteni az időt. Teljesen a gondolataimba voltam merülve, így például, amikor töltöttem magamnak vizet, annyira nem figyeltem, hogy csak akkor kaptam észbe, amikor már annyira tele volt a pohár, hogy kifolyt belőle a víz. De ezt is csak akkor vettem észre, amikor a hideg folyadék a lábamra csöppent. És hogy miken gondolkodtam? Mindenen. Az elmúlt két nap eseményein, Kwangyeonon, Min Jin, Seung Hoonékon, Ji Hyen, a sulin, a szüleimen. Tudtam, hogy nem fogom megúszni büntetlenül a tegnapi incidenst. Ji Hye nem az a fajta lány, akit könnyen meg lehetne törni, habár tegnap látszólag sikerült. Úgy érzem, hogy csak megjátszotta magát, hogy mindenki megsajnálja és engem hibáztasson. Kétszínű, álnok nőszemély!

Az, hogy tökéletesen mindent lassabban csináltam, mint egy csiga, azt eredményezte, hogy a suliba úgy rohantam, mint egy őrült. Annyira siettem, hogy csak többszöri neki futásra tudtam felhúzni a kabátom, a táskám is kétszer kiborítottam.
Amikor végre sikerült elindulnom, már azt hittem, hogy most már minden rendben lesz, de nem, mert lekéstem a buszom, és csak egy óra múlva megy a következő, de nekem az már nem jó, ugyebár. Túl messze laktam a sulitól ahhoz, hogy gyalog, rohanva odaérjek, ezért fogtam egy taxit. Szerencsére ez elsőre sikerült, amin meg is lepődtem. A sofőrt folyamatosan siettettem és a pénzt is csak az ülésen hagytam, legalábbis azt hiszem.
Pont a tanár előtt estem be a terembe. Nem foglalkoztam senkivel és semmivel, csak gyorsan a helyemre mentem. Teljesen ki voltam izzadva és a víz is folyt rólam. Arcom piros lehetett és a hajszálaim az égnek állhattak. Miközben a hajam lapítgattam, megérkezett a tanár is és kezdődött az óra.  Egész végig csendben ültem és figyelni próbáltam, de nem jött össze. Senki nem foglalkozott velem, még csak rám se néztek, egyszer se. Mintha nem is lettem volna ott! Nem bántam, sőt! Csak furcsa volt, nagyon furcsa. Arra számítottam, hogy mindenki sugdolózni kezd, ahogy meglátnak, miközben lesajnáló pillantásokat küldenek felém. A suliban nagyjából mindenki Ji Hye talpnyalója, így kinézem belőlük, hogy bosszút esküdjenek ellenem. De semmi nem történt, legalábbis eddig nem. Általában, ha valami nagyobb balhé van suliban, a diákok egy hétig biztos, hogy még emlegetni szokták, de most mintha semmi sem történt volna, úgy viselkedtek. Vagy csak én gondolom úgy, hogy nagy volt a balhém Ji Hyevel? Hozzám képest nagy volt, az biztos…

Aztán azt is észrevettem, hogy Min Ji még mindig nincs itt, amin annyira nem is lepődtem meg. A helyében én se mozdulnék ki otthonról egy darabig, az száz százalék. Sajnáltam, teljes mértékben. Hogy szerethetett bele abba az emberbe? Mivel etette Seung Hoon folyamatosan, hogy ennyire kifordult magából?

Még óra közben eldöntöttem, hogy megkeresem Kwangyeont, hogy beszéljek vele. Köszönetet akartam mondani neki, amiért már másodszorra mentett meg. Ha ő nem lett volna, akkor már rég elkaptak volna, és ki tudja, hogy hol lennék és milyen állapotban.
 A szünetekben el is indultam, hogy megkeressem, habár nem volt túl sok esélyem, hogy megtaláljam. A suli hatalmas, ezért elég kicsi a valószínűsége, hogy véletlenül összefutok vele a folyosón.
Ahogy így keresgéltem a folyosón, megláttam Ji Hyet. Nagyon furcsán és szokatlanul nézett ki. Normál esetben mindig szépen ki szokott sminkelve lenni, a haja is rendezett szokott lenni és egy önelégült mosollyal az arcán szokott járkálni. De most pont ennek az ellentéte tárult elém: arca meggyötört volt, szemei meg voltak dagadva, mintha olyan sokat sírt volna. Még kisminkelni is elfelejtette magát. Barátnői szorosan mellette kullogtak, majd amint megláttak, gyilkos pillantásokat lövelltek felém. Amikor pedig egymás mellé értünk, meg is szólítottak.
- Remélem, most örülsz – sziszegte az egyik, mire a másik három hevesen bólogatni kezdett. Csak nagy szemekkel bámultam vissza rájuk.
- Hagyjátok, lányok – szólalt meg Ji Hye halkan. – Nem éri meg – csóválta a fejét, majd már indult is tovább. A többiek még egy picit engem méregettek, amolyan „most meghalsz” tekintettel, de végül Ji Hye után mentek. Én meg ott maradtam tágra nyílt szemekkel. Ez... ez most komoly? Jól gondolom, hogy Ji Hye csak színészkedik, hogy engem befeketítsen? Mintha én lennék a hibás, mintha mindent előre kiterveltem volna, merthogy én ilyen gonosz vagyok, mert utálom, ő meg az ártatlan áldozati bárány.
Idegesen beletúrtam a hajamba, majd inkább folytattam, amit elkezdtem. Nem éri meg ezen rágódni. Talán nem lesz komolyabb következménye, legalábbis remélem. Mert ha igen, akkor tuti, hogy én kapok büntetést. Nekem nincs semmi bizonyítékom arra, hogy Ji Hye engem folyton bántott, neki viszont ellenem van, mert az egész suli hallotta, amit mondtam. Még a végén őrültnek nyilvánítanának és elküldenének diliházba, vagy pszichológushoz.
Mint sejtettem, nem találtam meg elsőre Kwangyeont, de nem adtam fel. Minden szünetben őt kerestem, de valahogy sehol se láttam, így nem maradt más, minthogy ebédszünetben szólítsam le. Nem nagyon akartam mindenki előtt félrehívni, de nem volt más választásom. Feltétlenül beszélni akartam vele.

Az ebédszünet gyorsan el is jött. Elsőként hagytam el a termünket és az ebédlő felé vettem az irányt.

Tálcával a kezemben ültem le a szokásos asztalunknál Min Ji helyére, mert onnét szabad rálátásom nyílt a bejáratra. Próbáltam nem feltűnően arra bámulni, de ideges voltam és izgultam is. Mi van, ha összetévesztettem őt valaki mással, akit szintén Kwangyeonnak hívnak? Habár biztos voltam benne, hogy őt senkivel nem tudnám összekeverni, mégis féltem. Annyira máshogy viselkedett az este, mint ahogy én elképzeltem…
Szemeim újból a bejáratra szegeztem, pont akkor, amikor megérkezett Kwangyeon a haverjaival. Tekintetünk összetalálkozott, amitől rögtön zavarba jöttem és lesütöttem szemeim, aztán gyorsan felemeltem a poharam, hogy igyak, hátha így nem vagyok olyan átlátszó, de rögtön az első kortyot félrenyeltem. Már csak a köhögés-sorozatom hiányzott ide. Végül is, ennél gázabb már amúgy sem lehetne ez a szituáció.
Ezután már nem mertem nyíltam őt bámulni, csak a szemem sarkából figyeltem. A tányéromon lévő ételt turkáltam, miközben a megfelelő pillanatra vártam.
Vettek egy tálcát, megpakolták kajával, elindultak az asztaluk felé, leültek a helyükre, elkezdtek enni, miközben beszélgettek és viccelődtek.
Még vártam pár percet, majd felálltam és odamentem hozzájuk. A tenyerem izzadt és féltem, hogy vissza fog utasítani.
- Öm… bocsi, – kezdtem bele – Kwangyeon, beszélhetnénk? – kérdeztem tőle. Próbáltam elrejteni, hogy mennyire is zavarban vagyok, amit még a barátainak a fura tekintete is tetézett. Úgy néztek rám, mintha valami irtó nagy hülyeséget mondtam volna. Mi van, ha nem is így hívják? Nagyon nem hiányzott a barátai e fajta reakciói. Így is nagyon féltem és izgultam, de nekik sikerült még jobban elbizonytalanítaniuk abban, hogy valóban ő az a Kwangyeon, akit én keresek. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez a menő és helyes srác az, aki folyton megmentett. Vagy lehet, hogy csak jókor volt jó helyen? De ez nem lehet, elvégre véletlenül egy házba nem szokás bemenni, ahol mellesleg senki sincs. Véletlenek amúgy sincsenek.
Ilyen gondolatokkal próbáltam nyugtatgatni és biztatni magam, de nagyon féltem. Melegem volt, a térdeim remegtek, tenyerem izzadt és szerintem egy picit vörös is voltam. Egy kész örökkévalóságnak tűnt, mire válaszolt.
- Persze – felelte, bár láttam az arcán, hogy nem igazán érti, hogy pontosan mit is akarok.
Jézusom! Lehet, tényleg nem ő volt? Éreztem, hogy arcom egyre vörösebb lesz. Ez gáz. Nagyon gáz.
Próbáltam nem túl feltűnően mély lélegzetet venni, hogy megnyugodjak. Ha már elkezdted, akkor csináld is végig, Soo Ah!
- Négyszemközt – sziszegtem, mikor rájöttem, hogy Kwangyeon nem igen akaródzik megmozdulni. Erre persze már felállt és szerencsére minden szó nélkül elindult.
Jó, eddig jó. Most már könnyebb lesz, miután eltűnik előlem ez a sok fürkésző tekintet. A nehezén túl vagyok, most már csak gyorsan el kell hadarnom, amit el akarok mondani neki, aztán már el is húzhatom a csíkot.
Még pár biztató gondolat kíséretében én is megindultam Kwangyeon után. Egy eldugott sarokba mentünk, ahová nagyon sehonnan sem lehetett belátni. Örültem neki, hogy itt az ebédlőben van egy ilyen hely, mert nem akartam, hogy még jobban bámuljanak. Már csak az hiányozna! Nem elég, hogy most már mindenki tudja, hogy kicsoda az a Kim Soo Ah - még azok is, akiket soha nem láttam eddig -, a Ji Hye-s incidensem miatt.
Én álltam a fal mellett, Kwangyeon pedig velem szemben az asztalok felőli oldalon. Szerencsére ő jó magas, és mivel én meg pici vagyok, tökéletesen betakart.
- Mondhatod – szólalt meg végül ő. Kissé unottan és nemtörődöm hangsúllyal beszélt, amin meglepődtem. Kezeit zsebre dugva tartotta és kissé be is görnyedt. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy rágózik és folyamatosan csattogtatja azt. Valóban már csak ez hiányzott ehhez a képhez.
Nyeltem egy nagyot, mert össze kellett szednem magam ahhoz, hogy ne szóljak vissza neki valamit erre. Velem nem beszélhet így! Hogy képzeli…? Én kedvesen félre hívom és ő meg így viselkedik. Dühös voltam és szomorú is. A sírás kerülgetett. Hogy lehet a szerelmem ilyen?
Vettem egy mély levegőt és megpróbáltam elkergetni a szemeim elől azt a gondolatot, hogy ő tényleg az a Kwangyeon, akit én ismerek, hacsak nem a bunkóbb verziója.
- Szóval, – köszörültem meg a torkom – meg szerettem volna köszönni, amit értem tettél. Tegnap, meg előtte lévő este is – mondtam szinte érzelemmentesen. Én tényleg kedves akartam lenni vele, de ezek után nem várhatja el tőlem, hogy másképp viselkedjek vele, mint ahogy ő velem.
Próbáltam nem vele foglalkozni, csak gyorsan elmondani, amit akartam. Tudtam, hogy nem éri meg felidegesíteni magam ezen az apróságon, ezért nem is néztem rá. Azt hiszem egész végig a homlokát vagy az állát bámultam. Nem akartam és nem is mertem a szemébe nézni, de azt azonban láttam, hogy amint elmondtam ezt a mondatot az előbb, egy kicsit meglepődött volna.
- Nélküled nem sikerült volna megszöknöm előlük – folytattam. – Nem tudom, hogy miért is segítettél nekem, de hálásan köszönöm – mondtam, majd meghajoltam.
- Szívesen – válaszolta már egy fokkal kedvesebb hangnemben. A dühöm lecsillapodott , ahogy normálisabb stílusra váltott. Nem is illett ehhez az aranyos kinézethez ez a viselkedés.

- De hogy találtál rám? – kérdeztem kíváncsian. Kwangyeon erre csak furcsán nézett rám. – A sikátorban és a házamat – tettem hozzá.
- Csak arra felé jártam, amikor láttam, hogy egy lány menekül egy-két alak elől. Gyorsan bebújtam a legközelebbi sikátorba, és a többit pedig tudod. A házatokat pedig egyszerűen találtam meg. Követtelek, mert féltem, hogy esetleg valami bajod esik, és úgy – magyarázta kissé feszülten.
- Ó, értem – bólintottam. – Mindenesetre, köszönöm – hajoltam meg megint. Amikor felegyenesedtem, szembe találtam magam szép mosolyával, ami engem is arra késztetett, hogy elmosolyodjak. Nem szóltunk egy szót se, csak egymás szemeibe bámultunk, amikben mondanom sem kell, hogy mennyire elvesztem. Akkor, abban a pillanatban nem érdekelt semmi és senki, csak ő. Csak mi ketten voltunk, senki más. És ahogy egyre csak néztem és néztem, egyre jobban elvesztettem az eszem. Szívem hevesen dobogott. Csak most ébredtem rá, hogy mennyire is szeretem őt.

Egy szempillantás alatt olyan légkör alakult ki, mintha tényleg szerelmesek lennénk, ami az én részemről igaz is volt, és éppen megcsókolni készülne. De ez persze nem történhetett volna meg, mert nem egy tündérmesében voltunk. 

 Már pont úgy éreztem, hogy valami tényleg történni fog még, de ezt az idilli pillanatot Kwangyeon egyik barátja törte meg.
- Hé, Youngmin! – kiáltott ide hozzánk. Mindketten kissé összerezzentünk hangja hallatán, mintha valami rosszaságot akartunk volna csinálni, és most épp rajta kaptak minket; majd odakaptuk a fejünket. – Nem jössz? Mi már végeztünk – mondta. Aztán ahogy tudatosult bennem, hogy mit is mondott a szám is tátva maradt.
Youngmin…?