11. fejezet

Tágra nyílt szemekkel, teljesen ledermedve álltam a szekrények sora előtt. A lábam a földbe gyökerezett annak ellenére, hogy legszívesebben rögtön elszaladtam volna. El akartam fordítani a tekintetem, hogy ne is lássam, amit felírtak, de a szemeim odaragadtak. Nyeltem egy nagyot, és megpróbáltam kitörölni a fejemből a suliboxok képét, de a piros grafitival írt szöveg egy életre belevésődött az elmémbe.

„Dögölj meg Ji Hye! Senkinek se fogsz hiányozni! Nélküled jobb lesz minden!”

Szemeim újból és újból végig futottak ezen a pár egyszerű mondaton, mégse tudtam elhinni egy szót se belőlük. Olyan egyértelmű volt, nekem mégis nehezemre esett felfogni a szavak súlyát. Szerettem volna meg nem történté nyilvánítani az egészet, de tudtam, nem fogom tudni letagadni, hogy elolvastam.

Ott álltam teljesen mozdulatlanul és egyre csak az lebegett a szemem előtt, hogy miért. Miért kell mindennek megtörténnie velem? Nem ártottam soha senkinek, akkor mivel érdemeltem ki mindezt? Elismerem, talán kicsit durva voltam Ji Hyevel, de akkor annyira mérges voltam, hogy teljesen elszaladt velem a ló. Most már megbántam, hogy egy szót is szóltam neki azokról a dolgokról, és legszívesebben visszapörgetném az időt, hogy aznap inkább be se jöjjek a suliba. Nem is, még előrébb pörgetném, hogy elutasítsam Min Ji buli meghívását. Ha azon az estén nem találkoztam volna Seung Hoonékkel, akkor még most is minden rendben lenne. Habár Min Ji valószínűleg akkor is maga alatt lenne, legalább én visszakaphatnám a régi életem.

Éreztem, ahogy könnycseppek gyűlnek a szemembe, amiket gyorsan le is töröltem. Nem akartam kiborulni egy ilyen dolog miatt, és pláne nem az iskolában, amikor tőlem nem is olyan messze Hyun Soo és Do Il vár rám. Vettem egy mély levegőt, majd nagy nehezen megmozdítottam a lábam. Olyan volt, mintha minden testrészem ólomból lett volna, de megerőltettem magam és nem engedtem, hogy legyűrjenek az érzéseim.

Odanyúltam a szekrényajtómhoz, hogy kinyissam, de annyira remegtek a kezeim, hogy nem tudtam rendesen megfogni. Rettegtem attól a gondolattól, hogy bárki meglát itt. Tudtam, hogy engem fognak meggyanúsítani ezzel, és hogy nem fogom tudni bebizonyítani az ellenkezőjét, mégsem akartam, hogy meglássanak itt. Épp ezért siettem kivenni a könyveket a szerkényemből, de annyira ideges voltam, hogy elfelejtettem, milyen könyvek kellenek, és mindent kiborítottam a belőle.

- Soo Ah! Jössz? – kiáltotta Do Il. Hangjára rögtön összerezzentem, és már fordultam is volna meg, hogy magyarázkodjak, amikor felismertem a hangot. Vettem egy mély levegőt és nyugalmat erőltettem magamra.

- Persze, mindjárt! – válaszoltam, majd gyorsan minden cuccom bevágtam a szekrénybe, kivéve a szükséges könyveket. Mielőtt viszont visszamentem volna hozzájuk, megpróbáltam megnyugtatni magam. Pár percig néma csendben álltam, csak a szívem heves dobogását hallottam a torkomban.

Mikor nagyjából sikerült lenyugodnom, gyorsan visszamentem a két fiúhoz, akik már türelmetlenül vártak rám.  Láttam, hogy Hyun Soo szinte már fortyogott a dühében, míg Do Il arcáról inkább nyugtalanság tükröződött, és ahogy meglátott, ez csak még erőteljesebb lett. Szemöldöke ráncba szaladt, majd mielőtt Hyun Soo valami csípőset megjegyezhetett volna, megszólalt.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva, mire kihagyott egy ütemet a szívem. Megijedtem, hogy Do Il csak rám pillantva mindenre rájött, de persze tudtam, ez lehetetlen, úgyhogy gyorsan el is hessegettem a gondolatot.

Elmosolyodtam a lehető legtermészetesebben, amire jelenleg képes voltam, és bólintottam.

- Jól vagyok – próbáltam megnyugtatni Do Ilt, de ahogy elnéztem a reakcióját, nem igazán sikerült.

- Biztos? – tudakolta még mindig aggódva, mire bólintottam egy aprót. – Csak mert úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.

- Tényleg? – Próbáltam lazának tűnni, mint akivel tényleg minden a legnagyobb rendben van, de valójában megijesztett a tudat, hogy mennyire feltűnően sápadt lehettem. – Menjünk – váltottam gyorsan témát, és elindultam a folyosón az osztályunk felé. Reménykedtem benne, hogy nem volt túl feltűnő a gyors váltásom, de nem szerettem volna, ha továbbra is azt a témát boncolgatjuk.

Tekintetem is előrefordítottam, így nem igazán láttam a két fiú reakcióját, de mintha Do Il csak még jobban összehúzta volna a szemöldökét, mielőtt utánam indult volna.

Éreztem, hogy Do Il teljesen átlátott rajtam, de felettébb hálás voltam neki, amiért nem faggatott tovább róla. Nem szerettem volna tovább a bajaimról regélni, mert féltem, ha elkezdek róla beszélni, akkor nem fogom tudni visszatartani a könnyeim. Most még sikerült egy kis időre az agyam egy hátsó zugába űzni az egész üzenetet, hogy amikor egyedül leszek, újra előszedhessem és kiadhassak magamból mindent.

Csendben sétáltunk egymás mellett a kietlen folyosón. Csak a cipőink kopogása és a tantermekből kiszűrődő tanár hangja törte meg a csendet, ami a folyosón uralkodott. Teljesen egyértelmű volt, hogy még tartott a második óra.

Nem tudtam, mennyi idő lehetett még vissza belőle, de eldöntöttem, hogy nem megyek be. Szerettem volna megemészteni mindent, hogy aztán sokkal nyugodtabban végig tudjam ülni a napot, és persze hogy el tudjam majd viselni a sok megvető és kérdő pillantást, amivel illetni fognak, ha meglátnak. Nem voltam benne biztos, hogy már látták az üzenetet a szekrényeken, de nem is terveztem rögtön kideríteni. A nap végére úgyis mindenki tudomására fog jutni.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, amikor megérkeztünk az osztálytermünk elé. Én csak mentem tovább, míg Do Il és Hyun Soo megállt.

- Nem jössz be? – kérdezte Do Il, mire megtorpantam és zavartan fordultam vissza. Láttam kérdő tekintetük, mire csak kínosan elmosolyodtam.

- Nem – válaszoltam. – Elfelejtettem, hogy még meg kell néznem valamit! – tettem hozzá gyorsan, miközben a mutatóujjammal felfelé mutattam.

Nem tudom, hogy mennyire volt hiteles a rögtönzött hazugságom, de ha fel is tűnt akármelyiküknek is, akkor sem tették szóvá, csak bólintottak egyet, majd bementek a terembe. Tovább nem is haboztam, hanem én is sarkon fordultam, és nagy léptekkel felsiettem a tetőre. Ez volt az egyetlen hely, amiről tudtam, hogy még a szünetekben sincs itt senki. Így óra közben még kisebb volt annak az esélye, hogy összefutok valakivel.

Amikor felértem a tetőre, az első dolgom az volt, hogy körülnézzek, tényleg nincs-e itt bárki is. Szerencsémre nem láttam senkit, de a biztonság esetére egy eldugottabb helyet kerestem. Olyat, ahová nem lehet rálátni, ha valaki feljönne. Sajnos nem volt sok ilyen hely, elvégre a tetőn sem volt semmi. Az egyetlen hely, ami megfelelt a célomnak az a lépcsőház volt. Megkerültem a kis épületrészt, majd lerogytam a fal tövébe. Innét nem láttam rá az ajtóra, mivel az a túloldalon volt, de legalább hallani fogom, ha jön valaki.

Hátradöntöttem a fejem, neki a falnak, majd hagytam, hogy az érzéseim eluralkodjanak rajtam. Csendben folytak le a könnyeim az arcomon, miközben azon gondolkoztam, hogy miért történik mindez pont velem.  Nem értettem, miért én lettem a célpont. Nem ártottam senkinek, akkor miért csinálják ezt velem? A suliban nyilván mindenki azt fogja hinni, hogy én tettem, és ezt nem fogom megúszni büntetés nélkül.

Nem tudtam eldönteni, ki lehet mindezért a felelős. Nyilván valaki olyan, aki ide jár, mert tudnia kellett a Ji Hyes incidensemről ahhoz, hogy rám tudja terelni a gyanút. De valahogy nem hittem volna, hogy Ji Hye tette. Tény és való, hogy nagyon gonosz egy lány, de hogy ilyen messzire menjen… Nem néztem ki belőle, egyáltalán nem. Ha mégis ő tette volna, akkor miért? Mi lehet a célja vele? Vagy lehet, hogy neki akar valaki ártani, nem nekem?

A számba haraptam és megráztam a fejem. Nem, biztosan nem neki akartak ártani vele. Ji Hye túl feltűnően játszotta a napokban az áldozatot, így biztosan nem ellene irányult az egész. Viszont az lehetséges, hogy ő is benne volt… Ezt már kinéztem belőle. Lehet, nem tudott arról, hogy mit tervez az a bizonyos személy, aki ezt az egészet kitervelte, de biztosan benne volt. A célja meg engem megleckéztetni? Talán, de nem lehettem benne teljesen biztos.

Nem tudom, mennyi ideig ülhettem itt, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az ajtó kivágódik, majd ugyanazzal a lendülettel be is csapódik. Ezt követően pedig négy láb dühös trappolását hallottam a tetőn.

- Nem hiszem el, hogy ezt tette az a kis csitri! Hogy képzelte!? Azt hitte, majd büntetlenül megússza, hogy ilyeneket ír Ji Hye-ről? – kiabált az egyik személy, aki minden bizonnyal Ji Hye egyik „barátnője” volt.

- Mérgelődés helyett inkább arra fordítsd az időd, hogy megtaláld! – válaszolta csípősen a másik. Először elgondolkoztam azon, hogy mit keresnek itt az óra közben, de aztán leesett.

Vége lett a második órának, és meglátták a felírást a szekrényeken. Ji Hye talpnyalói meg persze rögtön engem kezdtek el keresni.

Nyeltem egy nagyot, majd megtöröltem az arcom. Tudtam, nem bújhatok el előlük, de nem is akartam. Rögtön felforrt a vérem arra gondolva, hogy tényleg mindenki engem gyanúsít meg legelőször, főleg úgy, hogy nem is voltam itt az első két órán… Eldöntöttem, hogy nem fogom letagadni az üzenet felírását, mert felesleges lenne. Nincs semmi bizonyítékom, ami igazolhatná az igazamat, de azt sem fogom mondani, hogy én tettem.

Felálltam, és rezzenéstelen arccal odasétáltam a két lányhoz.

- Csak nem engem kerestek? – kérdeztem gúnyosan, mire mindkettejük szeme szikrákat szórva tapadt rám. Láttam, hogy összeszorítják a kezüket, de nem jegyeztem meg.

- Te kis szuka! – kiáltotta az egyik, és rögtön felém is vette az irányt, hogy megüssön, de a másik barátnő visszafogta. – Hogy merészelted ezt tenni? Ha?! És még van bőr a képeden elénk állni! – hitetlenkedett, mire majdnem felnevettem, de visszanyeltem.

- Miért, mit tettem? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- És még kérdezed? Tényleg nem hittem volna, hogy ekkora egy szemét dög vagy! - üvöltött a képembe.

- Talán nem kérdezném, ha tudnám, miről beszélsz – jegyeztem meg, mire megragadta a hajam az a lány, amelyik eddig is beszélt hozzám, és a tető széléhez húzott.

Majdnem felsikítottam a hirtelen támadt fájdalomtól, de inkább nem adtam meg nekik az örömöt, hogy lássák, sikerült fájdalmat okozniuk.

Amikor elengedte a hajam, lökött még rajtam egyet, így vészesen közel kerültem a tető széléhez. A szemem sarkából láttam, hogy még egy lépés és lezuhanok, de nem mutattam jelét annak, hogy félnék. Pedig valójában igen is megrémültem, és legszívesebben feladtam volna harcot ellenük, de inkább nem tettem. Nem akartam gyengének mutatkozni előttük.

- És most mit tervezel? – kérdeztem gúnyosan. – Csak nem le akarsz lökni? – vontam fel a szemöldököm. Láttam, ahogy megfeszülnek az izmok a karjaikban. Ebből rögtön tudtam, hogy fején ütöttem a szöget. De mivel nem mozdultak, folytattam a provokálásukat. – Még ennyire sem vagytok képesek? Nem tudtok kiállni a „legjobb barátnőtök” mellett sem, mi? – Kezeimmel mutattam a levegőben az idézőjelet is, hogy még jobban felbosszantsam őket. – Nem tudjátok megbüntetni azt, aki olyan csúnyán megsértette a drágalátos Ji Hye büszkeségét, igaz? – gúnyolódtam. – Talán azért, mert nem is tartjátok annyira nagyra, mint azt állítjátok. Idejöttök hozzám, és kérdőre vontok, de csak a szátok jár, cselekedni nem tudtok – feleltem.

Láttam, hogy már majd’ felrobbannak idegességükben, ezért eleresztettem egy elégedett mosolyt. Ezt látva a másik két lány szeme felvillant, majd amelyik eddig is beszélt, emelte a kezét, hogy megüssön, de mielőtt hozzám érhetett volna, egy hang megakadályozta.

- Ebből elég legyen! – szólalt meg erélyesen, mire rögtön megfagyott mindkét barátnő. Először én is megijedtem, és rögtön azon kezdtem el gondolkozni, hogy mivel tudnám kimenteni magam ebből a helyzetből, de aztán minden idegességem elszállt, amikor Kwangyeont láttam közeledni felénk. Annyira tökéletesen nézett ki, hogy azt hittem, ott helyben elolvadok, de végül megacéloztam a szívem. Nem ez volt a tökéletes hely és idő arra, hogy elgyengüljek. Nem tudtam, milyen céllal jött Kwangyeon, és hogy mellém áll-e vagy sem, ezért felkészültem a legrosszabbra is.

Ji Hye két barátnője felháborodottan fordult meg és most villámokat szóró tekintetüket Kwangyeonra szegezték.

- Neked semmi közöd ehhez – felelte az egyik nyugodtan, de hangjában ott lapult az idegesség. Kwangyeon viszont jött tovább, mintha nem is hallotta volna figyelmeztetést.

- Soo Ah, gyere, menjünk – lépett oda hozzám, majd megragadta a csuklóm és elkezdett visszafelé húzni. Még reagálni sem volt időm, annyira meglepett cselekedete. Most tényleg engem jött megmenteni?

A másik két lány összeszorította a száját, és mielőtt Kwangyeon túl messzire ért volna, az egyikük rácsapott a kezére.

- Azt mondtam, neked semmi közöd hozzá! – förmedt rá. Kwangyeon erre csak szorosan lehunyta a szemeit, de nem eresztette el a kezem, hanem tovább húzott a bejárat felé. – Most azonnal – kezdett bele újból, de mondandóját félbeszakította a tetőre felvezető ajtó kicsapódása. Mindannyian odakaptuk a fejünket, és legnagyobb meglepetésemre Do Ilt és Hyun Soot láttam ott állni.

- Soo Ah – szólított meg Do Il -, az igazgató hívat.

10. fejezet

A nap nem olyan régen kelhetett fel, fél hét körül lehetett, de már voltak, akik fenn voltak. Az utak kezdtek egyre jobban megtelni száguldozó autókkal, és az utcákon is sietősen haladtak a felnőttek munkahelyükre. Akadt egy-két fiatal is, akik már itt-ott elvétve lézengtek barátaikkal, de a többség még aludt vagy készülődött az iskolába.
Két egymással szemközti irányból céltudatosan haladt két ifjú egymás felé. Az egyiknek szőke volt a haja, míg a másiknak fekete. Útjuk felénél az a pad állt magányosan - amelynél nem is olyan régen életük fenekestül felfordult egyetlen egy ártatlannak tűnő játék kezdetével -, azzal szemben pedig egy gyalogátkelőhely volt.
Már messziről megismerték egymást, mondjuk megbeszélt találkozóról volt szó, úgyhogy tudták, hogy ki jön szembe velük, noha még nem is látták egymást.
Amikor megérkeztek a padhoz, mindketten megálltak és farkasszemet néztek egymással. Egyikőjük se szólt egy szót se, csak csendben a másikat méregette. Pár perc elteltével helyet foglaltak egymás mellett a padon úgy, hogy nem is néztek a másikra. A zebrát figyelték.
A szőke kissé terpeszben tartotta a lábait, amin kezei összekulcsolva helyezkedtek el és ő maga is kissé előre dőlt. Eközben a fekete hajúnak szintén terpeszben voltak a lábai, de ő hátra dőlt a pad támlájának és kezeit tarkóján pihentette.
Mindketten újra ott voltak, ahol pár nappal ezelőtt egy játékba kezdtek. Maguk sem gondolták volna, hogy hamarosan újra találkozniuk kell, hogy megbeszéljenek egy-két apróságot a játékot illetően.
- Remélem, hogy jól szórakoztál az éjjel, miután haza se jöttél – húzta gúnyos mosolyra a száját a szőke. A feszültség eddig is csak úgy vibrált közöttük, de a szőke megjegyzése után csak még kézzel foghatóbb lett.
- Téged is ritkán lehet hallani gúnyosan beszélni. Mindig is te voltál anyuci pici fia, aki semmi rosszat nem képes tenni, míg én maga voltam a sátán – vágott vissza a fekete, miközben lelki szemei előtt újra és újra lejátszódott az a jelenet, amikor megutálták egymást. Ez a vita miatt ellenségeskednek még mindig egymással. A szüleik azt gondolták, hogy majd rövidesen megbocsátanak egymásnak, elvégre még csak kisfiúk voltak akkor. Hát, nagyon is rosszul hitték. Kwangmin még ez a sok idő után is pontosan ugyanúgy emlékezett arra a napra, amikor történt.

Hevesen esett aznap az eső, pont mint az utóbbi napok többségében. Emiatt nem mehettek ki játszani, csak bent gubbaszthattak a házban. Ki akartak menni labdázni vagy focizni, esetleg szaladgálni a kis barátaikkal, de ezek közül egyiket sem csinálhatták.
Youngmin egész nap az ablak előtt ült és azt leste, hogy melyik pillanatban áll el az eső, hogy kimehessen végre.
Kwangminnak nem volt azzal problémája, hogy esett az eső. Talált ő magának fontos elfoglaltságot, ami jelen esetben az első szerelmétől kapott befőttes üveg, amire üvegfestékkel rajzolt, figyelése volt. Egy szív volt rá rajzolva és két pálcika ember, aki a kislányt és Kwangmint ábrázolta. Kwangmin széles mosollyal az arcán nézegette ezt a számára igen fontos üveget.
Youngmin közben irigykedve pillantgatott Kwangminre. Nem tetszett neki, hogy testvére ennyire boldog ettől az üvegtől, miközben ő egyedül szomorkodik az eső miatt. Máskor ilyenkor mindig együtt játszottak a házban, de öccse most valami fontosabb dologgal volt elfoglalva, minthogy a bátyjával játsszon. Féltékeny volt arra a lányra, amiért Kwangmin vele foglalkozott és nem vele. Épp emiatt, úgy gondolta, hogy felhívja magára ikertestvére figyelmét, hogy tudja, hogy még ő is itt van és foglalkozzon vele is. Felállt és hirtelen kikapta Kwangmin kezéből az üveget, majd kinyújtotta a nyelvét és elszaladt. Kwangmin először nem kapcsolt, de amikor rájött, hogy Youngmin ellopta tőle a számára legbecsesebb kincset, rögtön bedühödött és utána iramodott. Emeletes házban laktak és az ő közös szobájuk az emeleten volt. Apukájuk dolgozott, csak anyukájuk volt otthon, de ő is a konyhába sütögetett. Youngmin megcsúszott a folyosón és kiesett a kezéből az üveg, ami még a lendülettől végig csúszott a padlón, egyenes a lépcsőig, ahonnét végül legurult, majd ahogy leérkezett, ripityára törött. Youngmin ezt nem akarta, csak baleset volt, de Kwangmin úgy gondolta, hogy direkt csinálta. Meg akarta verni bátyját, de csak későn látta meg, hogy elesett és nem tudott időben lefékezni. Lábával épphogy megérintette Youngmint, de ő ennek hatására az üveg után gurult, mivel csak pár percentire volt a lépcső tetejétől. Szerencsétlenségére pont beleesett az üvegszilánkokba, de szerencséjére megúszta egy szilánkkal a tenyerében és egy ujjtöréssel.
Kwangmin sem úszta meg azért sértetlenül, mert ahogy megállt, a lába kicsusszant alóla és a fenekére esett.
Youngmin ezek után anyjuknak úgy állította be az egészet, mintha Kwangmin direkt lelökte volna őt. Nem akart semmi rosszat ezzel, csak azt, hogy öccse foglalkozzon vele is, de Kwangmin ezt nem vette észre. Anyjuk persze rögtön hitt Youngminnek, elvégre mindig is ő volt a kedvesebb és rendesebb, míg Kwangmin a hisztisebb és bajkeverőbb. Kwangmin azóta is utálja testvérét, de nem csak őt, hanem a szüleit is, mert nem hittek neki, hiába magyarázta, hogy nem lökte le Youngmint, csak megbotlott benne és baleset volt az egész.

- Mond, hogy mit akarsz, mert nem érek rá egész nap – sóhajtott fel unottan a szőke. Nem akart újra veszekedést provokálni öccsével, akinek azóta a nap óta sem sikerült megmagyaráznia, hogy mit miért is tett. Jobbnak látta, ha inkább annyiban hagyja testvére megjegyzését és azzal törődik, ami miatt idejött.
- Fesd be a hajad feketére – tért rögtön a tárgyra Kwangmin.
- Mi? – kapta fel a fejét a szőke. – Miért én fessem be a hajam, miért nem te fested be a tiédet szőkére?
- Mert nekem nem illik az imidzsemhez – mosolyodott el. Youngmin idegesen fújtatott egy párat, mielőtt újra megszólalt volna.
- Jó, akkor miért gondoltad úgy, hogy pont nekem kellene megtennem ezt?
- Azért, meg téged még csak nappal látott, míg engem csak este. A sötétben a világosabb színű haj jobban látszik mint a sötét. Ha téged is meglátna sötétben, és nagyon figyelné, észrevenné a különbséget köztünk, így nem tudnánk megfelelően alakítani Kwangyeont – magyarázta Kwangmin.
- Értem. És esetleg azt nem mondod meg, hogy mikor tegyem meg? – kérdezte Youngmin enyhe éllel a hangjában.
- De. Igazából, jó lenne, ha még suli előtt el tudnád intézni, de ha ekkor nem megy, akkor a mai nap folyamán még tedd meg – vette figyelmen kívül Kwangmin Youngmin megjegyzését.
- Nagyszerű, örülök, hogy ennyire parancsolgatni szeretnél nekem, de ki kell, hogy ábrándítsalak, hogy nem minden úgy fog történni, ahogy te eldöntötted – mondta Youngmin kissé idegesen. Soha nem szerette ha parancsolgattak neki, habár régen minden szó nélkül megtette, amire kérték, mára erről a véleménye már jócskán megváltozott.
- Ha nem teszed meg, akkor bizony ki kell, hogy zárjalak a versenyből és akkor enyém lesz Soo Ah – válaszolta Kwangmin fenyegetően, miközben felállt. – A döntés lehetősége a te kezedben van, drága testvérem. Innentől kezdve csak rajtad múlik, hogy mit választasz – felelte még, majd meg sem várva Youngmin válaszát, már el is ment.
Youngmin egyedül maradt a gondolataival és dühével.

 Azt hiszem, régen volt már, hogy ilyen zavartalanul tudtam volna aludni. Úgy éreztem, mintha ezer éve nem aludtam volna, és most végre sikerült. Egyszer riadtam csak fel valami zajra, de mivel nem foglalkoztam vele különösebben, rögtön vissza is aludtam. Szerencsére még álmodni se álmodtam semmit, így teljes mértékben zavartalanul tudtam aludni.
Reggel, amikor felébredtem, teljesen kipihent voltam. Hirtelen olyan távolinak tűnt minden aggodalmam és félelmem, amit az elmúlt napokban folyamatosan éreztem.
Ahogy kinyitottam a szemem, majdnem megvakított a hirtelen támadt világosság. Csak ekkor jöttem rá, hogy az este elfelejtettem lehúzni a redőnyöket, de még a beszűrődő napsugarak se ébresztettek fel. Jó mélyen aludhattam!
Szemeim csak lassan szokták meg a hirtelen támadt fényt, de mondjuk nem is siettem sehová. Kényelmesen elfeküdtem még az ágyamban vagy tíz percig, miközben a fehér plafont bámultam és az elmúlt nap eseményein gondolkodtam. Olyan hirtelen és olyan sok minden történt velem, mint egy évben összesen nem! Szerettem volna rájönni, hogy pontosan mi is folyik körülöttem. Ji Hye hirtelen nagyon rám kattant, amit mondjuk csak annak tudtam be, hogy kiélvezi, hogy Min Ji nincs a közelemben, de akkor is gyanús volt nekem. Aztán itt voltak még Seung Hoonék is, akiket szintén nem értettem. Miért fecsérlik rám az idejüket? Biztos vagyok benne, hogy több nő, illetve lány, szívest örömest hullott volna a karjaikba anélkül, hogy nekik bármit is tenniük kellett volna, de nem, nekik én kellek, aki után úgy kullognak mint a kutyák. És akkor már ne is beszéljünk Kwangyeonról, aki maga a titokzatosság. Ő volt az, akit végképp nem értettem. Egyik napról a másikra feltűnt és elkezdett velem foglalkozni. Na meg ott van Do Il és Hyun Soo is. Soha nem beszéltem még velük, erre ők akadályozták meg, hogy még Kwangyeont is kioktassam. Akkor Hyun Soo mintha azt mondta volna, hogy valaki megkérte őket arra, hogy vigyázzanak rám, de vajon ki? Csak nem…?       
Jobbnak láttam, ha inkább most felkelek, még mielőtt még több zagyvaságot összehordtam volna. Még hogy Kwangyeon kérte meg rá! Na persze! Valószínűleg nem is ismerik egymást és valahogy nagyon nem hiszem, hogy barátkoznának egymással. Igazából, Hyun Soot és Do Ilt nagyon nem is tudom elképzelni semmilyen társaságban, ők nekem olyan tipikus magányos farkasnak néznek ki, és ha még azt is figyelembe veszem, hogy mennyit beszélnek… Nehezen tudom elképzelni, hogy bárki is hosszabb ideig kibírja mellettük.
A faliórám kattogását hallgattam, miközben nagy nehezen sikerült kikelnem az ágyból. Felkelés után az első dolgom mindig az szokott lenni, hogy átöltözök, és ez most sem volt másképp. Ahogy a szekrényem elé léptem, megláttam a szekrényajtó kilincsére akasztott vállfát, amin az egyenruhám lógott. Villámcsapásként ért a felismerés, miszerint ma iskola van. Idegesen az órára kaptam a tekintetem, ami fél kilencet mutatott. Ez azt jelentette, hogy már fél órája elkezdődött az első óra, és hogy lekéstem minden egyéb reggeli teendőt az iskolában.
Sietősen lekaptam az egyenruhám a vállfáról és már húztam is fel, miközben magamat átkoztam, amiért megint sikerült elaludnom, de ezúttal annyira, hogy tényleg el is fogok késni.

Még egy-két reggeli falattal a számban rohantam kifelé a házból, amit még be is zártam. Ha jól számoltam, akkor volt még két percem, hogy elérjem a buszomat, ezért az egész buszmegállóig tartó utat lefutottam, de pechemre a busz pont az orrom előtt ment el, és hiába próbáltam megállítani a sofőrt, az meg se látott.
Fáradtan és mérgesen huppantam le a padra, ami itt állt. Csak is én lehettem ilyen szerencsétlen, hogy ma is lekéssem a buszomat. Tudtam, hogy mostanában nem nagyon fog busz jönni, ami a sulim felé menne, ezért még jobban elkeseredtem. Aztán jobb ötlet híján elindultam gyalog, mert így mégiscsak előbb beérek, mintha megvárnám a következő járatot.
Azt se nagyon értettem, hogy miért akartam minden áron eljutni a suliba. Min Ji valószínűleg még ma se ment be és más barátom meg nincs. Senkinek se hiányoznék, és ha ma esetleg nem jelennék meg, akkor még Ji Hye-vel sem kéne találkoznom. Őt most egy darabig látni se akartam a tegnapi nap után. Hogy lehet valaki ennyire gonosz? Hogy játszhatja meg az áldozati bárányt? És akkor még Kwangyeonra is rámászott…
Annyira a gondolataimba voltam merülve, hogy észre se vettem, amikor az előttem sétáló két srác megállt. Csak akkor eszméltem fel, amikor már belementem az egyikbe.
- Nem tudsz az orrod elé nézni? – förmedtem rám a srác, akibe beleütköztem.
- Bocsánat – hajoltam meg, miközben még a szemébe se néztem.
- Ch – horkant fel, majd már ment is volna tovább, ha a mellette álló meg nem állítja.
- Te vagy az, Soo Ah? – kérdezte, mire én fölkaptam a fejem. Egyenesen belebámultam a kérdező két szép barna szemeibe.
- Do Il? – lepődtem meg. – És Hyun Soo? – fordultam a másik srác felé, akinek neki mentem. – Hát ti? – mosolyodtam el, bár nem tudom miért. Emlékszem, régebben még a szemükbe se mertem nézni, főleg Hyun Sooébe nem, nehogy már csak a tekintetükkel megsemmisítsenek. Mindig teljesen meztelennek éreztem magam, mikor megpillantottam akár a cipőjük orrát. Annyira tökéletesnek néztek ki, én meg annyira tökéletlennek éreztem magam, hogy rögtön fület-farkat behúzva menekültem volna vissza a menedékembe. Mindemellett féltem tőlük. Féltem, hogy ha meglátnak, akkor esetleg én leszek a következő célpontjuk, és akkor majd az egész iskola előtt megszégyenítenek, pont mint a többi áldozatukat. Bezzeg most, mintha régi barátok lennénk, úgy beszélünk egymással.
- Csak erre jártunk – legyintett, majd Hyun Soo sürgető tekintete láttán megindult. Nem akartam lemaradni, ezért én is gyorsan felzárkóztam hozzájuk és Do Il mellé mentem. Hyun Soo mellett semmiképp sem akartam menni, mert tőle még mindig tartottam egy picit.
- Hová mentek? – faggatóztam tovább. – És egyáltalán mit csináltok erre felé egyenruhában tanítási idő alatt?
- Azt, amit te is – vágta rá kapásból Hyun Soo még mindig mérgesen.
- Nem is! – kezdtem rögtön tiltakozni. – Én nem lógok! Csak éppen elaludtam! – magyarázkodtam, bár magam sem tudom, hogy miért.
Hyun Soo erre csak megvonta a vállát, majd így folytatta:
- Nincs sok különbség a két dolog között. Lehet, hogy mi is csak elaludtunk, úgy, ahogy te is.
Erre nem válaszoltam semmit, mert tulajdonképp igaza volt. Nem tudhatom, hogy ők miért vannak most itt, úgy, ahogy ők sem, hogy én miért. Lehet, hogy tényleg éppen lógtak, de az is lehet, hogy úgy jártak, ahogy én.
- Szóval a suliba mentek? – váltottam témát.
- Igen – felelte Do Il.
- Akkor mehetünk együtt, mert én is oda megyek – mosolyodtam el. Örültem, hogy nem kell teljesen egyedül megtennem ezt a nagy távot. Habár nem beszélnek túl sokat, azért még is több mint a semmi, hogy itt vannak.
Ezután igazából már nem is volt miről beszélnünk, ezért csak csendben sétáltunk egymás mellett.
A fiúk sétatempóját felvéve sokkal gyorsabban oda értünk a suliba, mint ha egyedül jöttem volna.
Ahogy beléptünk a bejárati ajtón, Hyun Soo és Do Il rögtön az osztálytermek felé vették az irányt, de én megálltam.
- Várjatok! – szóltam. – Elmegyek a szekrényemhez egy-két cuccért. Meg tudnátok várni? – kérdeztem, majd válaszukat meg sem várva már rohantam is balra, ahol a suliboxok álltak. Már messziről észrevettem, hogy valami színes írás fedte be a többség szekrény ajtaját, de csak akkor tudtam elolvasni őket, amikor a közelükbe értem. Még a lélegzetem is elakadt, ahogy felfogtam a szavak, mondatok jelentését.

9. fejezet

- Nyugi, csak én vagyok – szólalt meg az alak, miközben elengedett, majd mellém lépett. Ezer közül is felismertem volna ennek a személynek a hangját. Nagy kő esett le a szívemről, ahogy arcát is megpillantottam.
- Kwangyeon! – kiáltottam fel megkönnyebbülten egy kis boldogsággal is vegyítve. - Hát te? – mosolyogtam rá. Nem tudom miért, de rögtön jobb kedvre derültem, amint megjelent.
- Csak erre jártam – legyintett.
- Itt laksz a közelben? – érdeklődtem.
- Aha – bólintott.
- Az érdekes, mert én még egyszer sem láttalak erre, pedig már 17 éve itt lakom, és szinte mindenkit ismerek már látásból – feleltem összevont szemöldökkel.
- Nem rég költöztünk ide.
- Valóban? És pontosan hova? – kérdeztem azon morfondírozva, hogy vajon ki adhatta el a házát a környékünkön, de akármennyire is törtem a fejem, senki nem jutott eszembe, aki esetleg elköltözhetett. Békés környék ez, ahol minden lakos szeret élni és meg vannak elégedve az itteni környezettel. Habár itt van szinte egy köpésnyire a Han folyótól, mégis alig hallatszódik el idáig a nagyvárosi zajok. A főúttól eléggé messze esik ez a terület ahhoz, hogy ne járjon errefelé túl sok olyan autó, aminek semmi keresni valója sincs itt. Úgyhogy tényleg nincs semmi, ami zavarná az embereket.

- Leülhetek? – kérdezte Kwangyeon, ezzel megszakítva a gondolatmenetem. Csak ekkor jöttem rá, hogy mennyire elkalandoztam. Hirtelen sok kellemes emlék jutott eszembe, amiktől akaratlanul is elmosolyodtam. Habár nekem csak pár percnek tűnt, amíg a múlton elmélkedtem, de azt hiszem, egy negyed óra is eltelhetett abból ítélve, hogy Kwangyeon várakozóan nézett rám, és hogy felváltva nehézkedett lábaira.

- Mi? Bocsi, nem figyeltem.
- Csak azt kérdeztem, hogy leülhetek-e.
- Persze. Nem az enyém a hinta, hogy engedélyt kelljen kérned tőlem – vontam meg a vállam.
- Akkor gondolom, nem is zavarok.
- Nem – válaszoltam, mire Kwangyeon minden további szó nélkül helyet foglalt mellettem.

Ezt követően egy jó ideig csendben, saját gondolatainkba merülve üldögéltünk egymás mellett, miközben én zavartan rugdostam a homokot, ami a hintát körbe vette. Kwangyeon csak előre meredt a semmibe, míg én a földet bámultam.
Olyan sok dolog volt, amit meg szerettem volna tudni róla, de nem tudtam, mit kérdezzek meg először és semmit nem szerettem volna kihagyni.
Ez volt az egyik ok, amiért nem szóltam egy szót se hozzá, a másik pedig ő volt. Már tapasztaltam, hogy nem túl beszédes, de nem is nagyon szokta törni magát azon, hogy beszédbe elegyedjen velem, és én meg nem akartam kezdeményezni. Nem tudtam eldönteni, hogy zavarnám-e a folytonos csacsogásommal, vagy sem.
A közénk beállt csend is csak azt jelentette, hogy nincs közös témánk. Legalábbis eddig még nem nagyon találtam olyat, amiről mindketten szívesen beszéltünk volna, nem mintha olyan régóta ismerném és olyan sokat beszéltünk volna egymással.

Végül - meglepő módon - úgy döntöttem, hogy én szólalok meg először.
- Hova kellett menned tegnap? – kérdeztem félre téve az életével kapcsolatos kérdéseket.

- Annyira nem fontos – legyintett. Már éppen reagálni akartam erre valamit, de ő megelőzött a saját kérdésével. – De ugye követted az utasításaim? Mire haza értél, már nem voltak ott, ugye? – kérdezte aggódva. Habár az arcáról nem tudtam leolvasni semmit a sötét miatt, a hangja tökéletesen tükrözte érzelmeit.
- Igen, követtem. És szerencsére már nem volt itt egy lélek se.
- Akkor jó – sóhajtott fel.
- Habár ma már egyszer megköszöntem mindent, szeretnék még egyszer köszönetet mondani neked – néztem mélyen a szemébe. – Azt hiszem, nem fogom tudni elégszer elmondani, hogy mennyire is hálás vagyok azért, amiért már kétszer is megmentettél. Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt a nagy törődést, de nagyon köszönöm! – mosolyogtam rá, amit ő is viszonzott, de válaszolni nem válaszolt semmit. Mondjuk nem is kellett, hogy mondjon erre bármit is.
Tekintetem újra a földre szegeztem és a gondolataimba merültem. Igazából nem sok minden járt a fejemben, csak élveztem a pillanatot, hogy kettesben lehetek Kwangyeonnal anélkül, hogy bárki is megzavarna.
Egy tíz perc után végül mégis csak megszólaltam, megint.
- Még mindig nem értem, hogy miért foglalkozol velem ennyit – csóváltam a fejem. Kwangyeon erre nem szólt semmit - amin meg se lepődtem -, csak mosolyogva megvonta a vállát.
- Magam sem tudom – felelte.
- De biztos van valami! – erősködtem. – Nem mondhatod, hogy véletlenül kerültél a házamba olyankor, amikor senki nem volt otthon!
- Igazad van – mosolyodott el. Pár percig még várt a válasszal, valószínűleg azon gondolkodott, hogy az igazat mondja-e vagy sem. – Azt hiszem, van benned valami, ami megfogott, és habár nem is ismerlek nagyon, mégis mindig azon aggódom, hogy vajon bajod esett-e. Azt hiszem, emiatt, de igazából én sem tudom.
- Értem – motyogtam, majd szemeim újból a homokra szegeztem. Nem tudtam, hogy erre mit is válaszolhatnék, olyan hirtelen jött az egész. Nem erre számítottam, és még egy fiú se mondott nekem ilyen… szépeket. Igen, szépeket. Azt gondoltam, hogy csak szánalomból van velem, de nem. Valamilyen okból kifolyólag érdeklem őt és ez boldoggá tett.
Felemeltem a fejem és felé fordultam, hogy megkérdezzek még valamit, de a hirtelen támadt közelségétől a torkomon akadt a szó. Alig pár centi választott el tőle, és szemmel láthatólag az ajkaimat bámulta, majd egyre csak közeledett. Nem mertem semmit se csinálni, teljesen lefagytam. Aztán amikor már majdnem megcsókolt, egy pár ajtócsapódás következtében kirepült egy madár a mögöttünk lévő bokorból, mire mi szétugrottunk, megint. Ösztönösen a házunk irányába kaptam a fejem, amit Kwangyeon is követett. És akkor megláttam az ismerős autót egyenesen a bejárati ajtónk előtt. Szemeim kitágultak, légzésem és szívverésem felgyorsult és a tenyerem izzadni kezdett. Rögtön azon kezdett el kattogni az agyam, hogy most mit csináljak, de egyszerűen nem tudtam tisztán gondolkodni a pániktól. Futni akartam, de a lábaim nem mozdultak, és azt se tudtam, hogy melyik irány lenne a tökéletes menekülési útvonal.

- Gyorsan bújj el! – rántott fel sietősen Kwangyeon a karomnál fogva. Még fel se fogtam, hogy mit mond, de ő már lökött is egy közelebbi fa irányába.
- Gyerünk, menj már! Észre fognak venni! – sürgetett.
- De miért kell fára másznom? Miért nem futunk csak el? – értetlenkedtem kétségbeesetten.
- Azért, mert ha észrevettek már, akkor utánad erednének és elkapnának, de ha még nem láttak meg, akkor a hirtelen támadt mozgás esetleg felkeltheti a figyelmüket. Jobb csendben és gyorsan elbújni – magyarázta suttogva.
Idegesen fújtattam egyet, mert be kellett vallanom, hogy igaza van. Csakhogy nem akartam fára mászni!
- De mi van, ha észrevesznek a fán? – pánikoltam.
- Nem fognak, nyugodj meg – mosolygott rám biztatóan, majd rögtön el is komolyodott. – De most mássz, mert tényleg észre fognak venni, ha késlekedünk!
Aprót bólintottam, majd további kifogás keresése helyett inkább elkezdtem a fára felmászni. Két kézzel megfogtam egy-egy vastag ágat, majd elkezdtem felhúzni magam. Már épp visszazuhantam volna a földre, amikor Kwangyeon a lábaimnál fogva feltolt.
- Menj egy kicsit feljebb egy olyan helyre, ahol kényelmes. Nem szabad megmozdulnod és semmit sem szabad megmozgatnod. De legfontosabb! Bármit is hallasz, bármi is történjék, nem szabad lejönnöd, csak akkor, amikor hallod, hogy elmennek, vagy ha én szólok. Más különben nem, jó? – kérdezte, mire én bólintottam, bár ezt valószínűleg nem látta.
- És veled mi lesz? – kérdeztem aggódva. – Te nem bújsz el?
- Velem minden rendben lesz, de most menj és tartsd magad ahhoz, amit mondtam! – felelte sietősen, majd szinte még be se fejezte a mondatát, mikor már el is tűnt a szemeim elől.  Tovább én se vártam, hanem egy kicsit feljebb másztam, hogy lentről ne lehessen látni. Szerencsére nem sokkal magasabban volt egy nagy és vastag ág, amin kényelmesen el tudtam helyezkedni. Ezután lélegzet visszafojtva vártam. Nem kicsit féltettem Kwangyeont, de mi mást tehettem volna? Nem akartam a saját kárunkra veszekedni vele, amivel valószínűleg felhívtam volna a figyelmet magunkra, ezért inkább úgy tettem, ahogy utasított.

Nem sokkal ezután meghallottam egy pár igen cifra káromkodást, amit pár perc elteltével léptek zaja is követett. Egyre közelebbről hallottam a három alak keltette zajokat, majd amikor Pyo Joo megszólalt, be tudtam határolni, hogy hol voltak: Kwangyeonnál.
- Hét, te! – kiáltott oda feltételezem Kwangyeonnak.
- Nem láttál errefelé véletlenül egy lányt? – kérdezte a hangból ítélve Hyun Woo.
- Laknak egy páran erre felé és láttam egy-két lányt itt – felelte Kwangyeon eléggé lazán és nem törődőmön. – Hogy néz ki? Lehet, hogy pont őt láttam nem is olyan régen.
- Na, ne szórakozz velünk! – emelte fel a hangját Pyo Joo. – Válaszolj normálisan, vagy még a…
- Pyo Joo, elég! – állította le Seung Hoon a barátját. Gondolom valami csúnyát akart mondani Kwnagyeonnak, de szerencsére nem sikerült neki befejezni a mondatot.
- Nem járt véletlenül ebben a házban egy göndörebb, barna hajú lány? - vette át az irányítást Seung Hoon.
- Hm… hadd gondoljam át – mondta Kwangyeon, majd pár másodperc elteltével folytatta. – Azt hiszem láttam itt nem olyan régen. Épp telefonált valakivel, aztán pedig elment.
- És nem hallottad véletlenül, hogy mikor jön vissza? – kérdezte továbbra is Seung Hoon.
- Nem értettem mindent jól, de azt hiszem, ma már nem jön vissza.
- Miért, hova ment?
- Valamilyen haverjával beszélt szerintem és hozzá ment. Azt hiszem, ott is alszik.
- Értem – felelte Seung Hoon. – Köszi szépen – intézte még szavait Kwangyeonnak, majd a barátai felé fordult. -  Gyertek, menjünk – mondta, majd a távolodó léptek zajából ítélve elmentek, amit a kocsi ajtajának csapódása is megerősített. Pár perccel később pedig meghallottam Kwangyeon hangját.
- Soo Ah! – kiáltott fel halkan. - Elmentek, lejöhetsz!
A biztonság kedvéért még meg akartam kérdezni tőle, hogy biztos-e benne, de inkább nem tettem. Egy percig se akartam tovább fenn maradni a fán. Mondhatják, hogy kényes vagyok, de nem volt túl kényelmes ott ülni úgy, hogy még megmozdulnom sem volt szabad.

Sietősen ugyan, de óvatosan ereszkedtem le a fáról.
- Hogy lehettél ilyen meggondolatlan, hogy ott maradsz és elkezdesz nekik össze-vissza hazudozni arról, hogy hol vagyok? – támadtam rögtön le, amint földet ért a lábam. – Nem számoltál azzal, hogy ők hárman voltak, te meg egyedül? Ha esetleg valami rosszul sült volna el, akkor nagyon csúnyán megvertek volna! És akkor szerinted én mit tudtam volna csinálni veled, ha?
- Hé, nyugi! – tette a kezét a vállamra. – Először is, nem történt semmi rossz, ezért felesleges most a „mi lett volna, ha”-kon gondolkodni! Másodszor pedig, habár nem látszik rajtam, de nem most verekedtem volna először, és gyűrtem már le sokkal több embert egyszerre!
- Jó, de… - kezdtem bele újra most már inkább aggódva és Kwnagyeont féltve, mintsem indulatosan.
- Nincs de! – szakított félbe. – Most pedig szépen bemész a házba, befekszel az ágyba és holnap reggelig ki sem kelsz onnét, értve vagyok? – mondta már kissé haragosan.
- De mi van, ha még visszajönnek? Nekem nem tűnt úgy, hogy túlságosan meg lennének győződve az igazadról – méltatlankodtam tovább.
- Nem fognak visszajönni, bízz bennem! – nézett a szemeimbe, mire én zavartan kaptam rögtön el a tekintetem.

Próbáltam bízni benne és a szavában, de valahogy nem sikerült teljes mértékben megnyugtatnia. Mindvégig ott motoszkáltak a fejemben a „de mi van, ha” kérdések.
Valószínűleg Kwangyeon észrevette, hogy még mindig nem vagyok benne teljesen biztos, hogy úgy lesz, ahogy ő mondja, ezért biztatóan megölelt. Meglepett hirtelen közelsége, ezért rögtön nem viszonoztam ölelését, csak pár másodperccel később kapcsoltam, de akkorra már elengedett.
- Gyere, elkísérlek a házig, és ha annyira szeretnéd, körül is nézhetünk együtt a környéken, hogy megbizonyosodj a felől, hogy már nincsenek itt – ajánlotta fel kedvesen, amibe rögtön bele is egyeztem. Megragadta a kezem, majd elindultunk körbenézni.

Eleinte észre se vettem, hogy még mindig a csuklómat fogta, csak később, de ekkora ő is észrevette és rögtön el is engedte. Részben örültem neki, mert így legalább tudtam a feladatunkra koncentrálni, részben viszont szomorú voltam.

Minden kis zugot megnéztünk, és valóban semmi nyoma nem volt annak, hogy esetleg itt maradtak volna. A kételyeimet még ennek sem sikerült teljesen eloszlatnia, de most már nem féltem annyira.

Mikor végeztünk, Kwangyeon udvarisan visszakísért a házunkig. Még szívesen vele lettem volna, de tekintve, hogy már késő volt, ezt nem lehetett. A búcsúzást is gyorsan letudtuk, ami igazából érthető is, elvégre nincs mit húzni rajta. Nem ismerjük egymást annyira, hogy még órákig az ajtó előtt beszélgessünk, és egy pár se voltunk, hogy ötmillió búcsúcsókot adjunk egymásnak. Mi ezt egy egyszerű „szia”-val és „jó éjt”-tel le is tudtuk, majd mivel igen hideg volt már kint, rögtön be is mentem a házba, hogy felmelegedjek, és végre nyugovóra térjek.

Az óra már rég éjfélt ütött és az utcák is mind teljesen kihaltak voltak. Mindenki békésen szunyókált a meleg takarója alatt leszámítva egy, jobban mondva hét személyt. Az egyik egy ház ajtaja előtt ült és szinte már-már aludt is a kimerültségtől. Aznap éjjel hideg is volt, de rajta csak egy bőrdzseki volt, ami nem túl sok meleget jelentett számára jelenleg. Ő azonban ennek ellenére is ott maradt, ahol volt, ahelyett, hogy ő is hazament volna.

A másik hat személy hangosan, egyikük szinte már részegen, járta az utakat. Sokat viccelődtek és nevettek, teljesen gondtalanok voltak. Kiélvezték napjaik minden egyes percét és nem igen törődtek olyan dolgokkal, mint mondjuk az iskola vagy tanulás. Igen, ugyanis ez a hét személy igen fiatal volt még, elvégre iskolába jártak. Őket ez sosem foglalkoztatta különösebben, szerettek és szoktak is lógni az óráikról. Csak a zene és a bandájuk foglalkoztatta őket, semmi más. Képesek lettek volna naphosszat gyakorolni, most már végképp, hogy kifejezett „próbatermet” is sikerült szerezniük. A legjobbak akartak lenni, hogy egy szép napon debütálhassanak, együtt, ezzel valóra váltva álmaikat. Annak ellenére, hogy csak titokban voltak fellépéseik eléggé ritkán, ahhoz képest már most is eléggé nagy népszerűségnek örvendhettek. Nem csak kinézetüknek, hanem tehetségüknek is köszönhetően jutottak el idáig. Maguk írták és készítették a számaikat, amikkel meg voltak elégedve. Nem igen voltak riválisaik, szinte minden lány csak értük rajongott. Ez a banda a JOKER néven vált ismertebbé, amibe hét fiú tartozott.

Visszatérve a jelenre, a hat eléggé hangos fiú „elveszett” barátjukat keresték, aki igazából nem is volt olyan messze tőlük, amit ők is pontosan tudtak. Ahol csak végig haladtak, felverték az embereket mély álmukból. Ők ezzel nem törődtek, csak mentek előre, Kwangmint keresve. Nem is olyan sokára befordultak egy sarkon, ahol egyenesen végigmenve meg is találták barátjukat egy ház ajtaja előtti lépcsőn ülve.
- Na mi van, csak nem lekoptatott a csaj? – üdvözölte Kwangmint Hyun Soo.
- Lehet, hogy meg se találta! Amilyen ügyetlen, én még ezt is kinézem belőle! – folytatta Kwangmin ugratását Ha Jin.
- Szerintem, egyszerűen csak jobban csípi Youngmint, ezért szóba se állt már vele! – szólalt meg a kis Kyung Jong is.
- Tökfilkó! – csapta tarkón Ha Jin Kyung Jongot. – Már miért ne állna szóba vele, ha úgy tudja, hogy a két iker egy és ugyanaz a személy?
Kyung Jong erre csak megvonta a vállát.
- Na, és sikerrel járt a terved? – kérdezte Byung Hee Kwangmint.
- Nos, igen. Elmentek, de nem vagyok benne biztos, hogy nem fognak visszajönni – válaszolta Kwangmin.
- És akkor mit tervezel? – vonta fel a szemöldökét Ji Hyuk. – Itt akarsz maradni egész este, hogy őrizd a házát?
- Hát, valami olyasmi – motyogta Kwangmin, miközben megdörzsölte a lefagyott orrát.
- Ember! – csattant fel Ha Jin.  –Te nem vagy normális! Meg akarsz fagyni? Piszok hideg van! Mire ideértünk, teljesen szétfagytam!
- Ha ennyire zavar a hideg, akkor talán jobban felöltözhettél volna okos tojás! – kapott az alkalmon Kyung Jong, hogy visszavágjon.

Ezek ketten nagyon szerették piszkálni egymást, olyanok voltak mint egy öreg házaspár.
- És szerinted hogy néztem volna ki egy nagy téli kabátban, ha?
- Persze, mert téged csak a külsőd érdekel, tükör herceg!
- Befejeznétek? – szólalt meg most először Do Il is. – Felvertek itt mindenkit, még Kwangmin csaját is, és akkor majd nézhettek!
- Szerintem is jobban tennétek, ha inkább mennétek – bólintott Kwangmin is. – Nem kell feleslegesen szétfagynotok miattam. Majd rövidesen én is már hazamegyek, csak szeretnék megbizonyosodni abban, hogy tényleg nem jönnek vissza.
- Dehogy hagyunk itt! – mosolygott Byung Hee.
- Itt maradunk veled – mondta Ji Hyuk is.
- Csak ne tegyetek tönkre semmit, jó? Lehetőleg halkak legyetek, ha ennyire maradni akartok – célzott Kwangmin az utolsó mondatával leginkább Ha Jin és Kyung Jong viselkedésére.
- Ha ennyire szeretnéd, akkor megpróbáljuk visszafogni magunkat – ült le Kyung Jong Kwangmin mellé.
- De holnap majd ne gyertek nekem panaszkodni a ma este miatt! – figyelmeztette Kwangmin a többieket.
- Nem ez lesz az első alkalom, hogy együtt szétfagytunk – foglalt helyet Hyun Soo is.
- Még mindig jobb itt ülni, mint a rendőrség elől menekülni – vonta meg a vállát Ji Hyuk.
- Az egyszer biztos – felelte Byung Hee.
- Amúgy is volt már részünk rosszabb élményben is, mint hogy egy éjszaka megfagyunk – mondta Do Il is, majd mind helyet foglaltak a lépcsőn.

Ezután még olyan egy-két óráig itt ücsöröghettek, amikor Kwangmin úgy döntött, hogy most már nem tér vissza a három alak, és haza mehetnek. Nagy nehezen felkászálódtak, majd továbbra is töretlen jókedvvel indultak haza.

8. fejezet

Meghökkenve meredtem Kwangyoen haverjára. Pár pillanatig ő is ugyanúgy nézett ránk, mint én rá, de aztán elvigyorodott, amit megint csak nem értettem.
Ki az a Youngmin? Egyáltalán miért hívta így Kwangyeont? Ez most csak valami becenév, vagy mi?

Magyarázatra várva kaptam vissza a tekintetem Kwangyeonra. Azt hittem, hogy természetes, hogy így hívják, de ha jól láttam, akkor ő is ugyanannyira, ha csak nem jobban, meg volt lepve, mint én.

 - De, persze. Rögtön megyek – válaszolta, majd visszafordult felém.
- Youngmin? – kérdeztem még mindig kissé sokkos állapotban. – Nem Kwangyeon a neved?

- De-de – kezdett bele a magyarázkodásba. – Csak van Jeongminnek egy macskája, akit Youngminnek hívnak, és mivel nagyon hasonlítok rá, ezért néha így szokott hívni, mert tudja, hogy odavagyok a macskákért – fejezte be, majd kínosan elmosolyodott, mire én összevontam a szemöldököm. Nagyon furcsa volt nekem ez az egész, és olyan volt, mintha egy rögtönzött hazugság lett volna, de végül inkább ráhagytam.
- És ki az a Jeongmin? – néztem rá kérdőn.
- A haverom, aki az előbb szólt.
- Óh, értem. Így már minden világos – bólintottam.
- De én akkor most megyek, mert már várnak – felelte sietősen. – Majd még beszélünk – intett, majd meg sem várva a válaszom, elviharzott. Ahogy utolérte a barátait, megláttam, hogy Ji Hye és társasága utánuk erednek, majd amikor Kwangyeon megállt, hogy letegye a tálcáját, megbökte az oldalát. Kwangyeon rámosolygott, majd miután a megfelelő helyre tette a tálcáját, átölelte Ji Hye vállát, és így indultak tovább.
Pár percig még némán néztem utánuk, majd inkább jobbnak láttam, ha elfelejtem és nem foglalkozom azzal, amit az előbb láttam, mert ez nem jelent feltétlenül semmi rosszat. Kwangyeon biztos csak sajnálatból csinálta ezt.

A suli után nem akartam rögtön hazamenni, és Min Jit sem akartam folyamatosan zaklatni, mivel az elkövetkezendő pár napban biztos egyedül szeretne lenni; ezért elindultam a városba sétálni. Amúgy is el kellett volna jönnöm bevásárolni, mert a hűtő kissé már üres volt, így ez pont kapóra jött. A szokásos bevásárló helyünkre mentem. Már törzsvásárlók voltunk itt, ami sok-sok kedvezményt és akciót vont maga után. Nagyon kedves a bolt tulajdonosa, anyáék személyesen is ismerték. Párszor járt már nálunk vacsorára, de én közelebbről nem ismerem.

Két teli szatyorral a kezemben jöttem ki a boltból és indultam lassan haza. Egyáltalán nem siettem, volt időm. Békésen sétálgattam, miközben a kirakatot nézegettem. Elsősorban csak nézelődtem, de ha egy jó kis ruhát, vagy ékszert találtam volna, akkor azt megvettem volna Min Jinek ajándékba, ugyanis pár nap múlva lesz szülinapja. Mindig partit szokott rendezni, amin számomra sok ismeretlen egyén is jelen szokott lenni. Nagyon jók szoktak lenni ezek a bulik, bár én inkább csak a jelenlévőkre szoktam figyelni, hogy nehogy bármit is tönkre tegyenek. Remélem, hogy a mostani lelkiállapota miatt nem fogja lefújni az egészet. Neki is jót tenne, ha kicsit kikapcsolódna, ami kicsit el is terelné a figyelmét a bajairól.
Ahogy így sétálgattam, észrevettem nem sokkal előttem egy ismerős alakot. Pont úgy nézett ki, mint Min Ji, de nem voltam benne biztos. Nem hittem, hogy ilyen gyorsan sikerült neki feldolgoznia azt a tényt, hogy terhes. Bár, ki tudja. Min Ji néha még engem is meg tudott lepni. Összehúztam a szemeim, hogy jobban lássam, mert a nap pont onnét sütött, így nehezebben tudtam kivenni az alakot, de nem tévedtem, valóban ő volt. Csendben odaosontam mellé abban reménykedve, hogy sikerül meglepnem.
- Min Ji, szia! – tettem rá hirtelen a kezem vállára, mire ő ijedten összerezzent.
- Jézusom, Soo Ah! – fordult felém. – A frászt hoztad rám.
- Bocsi – mosolyodtam el. – Hát te?
- Csak kijöttem egy kicsit sétálni és friss levegőt szívni – válaszolta.
- És jobban vagy már? – kérdeztem tőle aggodalommal teli hangon.
- Már jobban, köszi – mosolygott rám.
- És a szüleidnek elmondtad már?
- Nem, még nem – csóválta a fejét. – De nem is tervezem még. Nem akarom ezzel is még pluszban terhelni őket. Elég gondjuk van nélkülem is.
- Baj van otthon?
- Aha. Megint egyre gyakrabban veszekszenek, főként apa cége miatt.
- Minden rendben lesz – nyugtattam. – Már többször is előfordult, nem? És akkor sem lett semmi baj belőle. Most se lesz – mosolyogtam rá, amit ő is viszonzott.
- Úgy legyen.
- És mit néztél? – fordultam a kirakat felé. Különböző színű, márkájú és árú festék és grafiti sorakozott szorosan egymás mellett nagyság szerint. Nem értettem, hogy Min Ji mit keresett itt pontosan.
A kirakat üvegében visszatükröződött az utca velünk együtt, így láttam, hogy kérdésemre Min Ji arcáról rögtön lehervadt a mosoly.
- Öm… semmit – felelte zavartan.
- A festékeket nézted? – faggattam tovább.
- Aha.
- Mire kell?
- Á, semmi lényeges – legyintett, majd pár másodperc múlva folytatta. – Csak azon gondolkoztam, hogy át szeretném festeni a szobámat egy másik színre – hadarta el gyorsan, majd idegesen félrenézett.
- Tényleg? És milyenre?
- Még nem tudom, csak unom már a mostanit. Lehet, hogy nem is teljesen másik színt akarok, hanem csak feldobni valami sötétebbel. Például, hogy az egyik falrészt, mondjuk azt, amelyiknél az ágyam van, feketére festem, vagy valami hasonlóra.
- Az valóban jól nézne ki. Ha kell segítség, akkor csak szólj. Bármikor szívesen segítek – mondtam.
- Persze, köszi – mosolygott rám.
- Jut eszembe, akkor hogyan lesz a vasárnap? Tartasz bulit?
- Még nem is gondolkoztam ezen, de szerintem igen – bólintott. – Majd még beszélünk erről, de nekem most mennem kell. Szia! – köszönt el, majd gyorsan el is húzta a csíkot, mire én kérdőn fordultam utána. Nem értettem, hogy hirtelen mi ütött belé. Meg se várta, hogy válaszoljak neki. Ma valamiért mindenki gyorsan itt hagy…
Habár csak rövid időre találkoztunk, de jó volt vele beszélgetni és azt is jó volt látni, hogy végre újra önmagam, legalábbis valamennyire. Reméltem is, hogy gyorsan feldolgozza a történteket, elvégre erős lány. Kicsi a bors, de erős, mint szokták mondani. Min Jire ez teljesen igaz. Pici és vékony, de nagyszája van, nagyon erős és kitartó.
Még mielőtt elindultam volna, még egyszer visszafordultam a festékekhez, hogy jobban szemügyre vegyem őket. Megnéztem az árukat, és hogy milyen szín illene Min Ji vajszínű szobájához, mert eszembe jutott, hogy mi lenne, ha ezt venném meg neki ajándékba, de inkább el is vetettem ezt a gondolatot. Ez nem lenne túl jó ajándék. Én se örülnék neki.
Már 8 körül járhatott az idő, amikor úgy döntöttem, hogy ideje eltűnnöm itthonról. Nem akartam megvárni se Kwangyeont, aki lehet, hogy nem is jön el megint; és Seung Hoonékat sem. Direkt lekapcsoltam minden lámpát és az ajtókat is bezártam, hogy azt higgyék, nem vagyok otthon. Talán akkor elmennek és nem fogják megvárni, míg haza érek.
Mielőtt elindultam volna, még át is öltöztem: egy fekete színű melegítőnadrágot és egy szintén sötét színű kabátot vettem fel. Eltettem a mobilom és a biztonság kedvéért egy kis aprót is magammal vittem, elvégre ki tudja, mikor érek haza és nem akartam úgy járni, mint tegnap este.
Aztán amikor elhagytam a házat, rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy hova menjek.  Nem akartam messzire elcsavarogni, de azt se akartam, hogy észrevegyenek. Ahogy körbekémleltem, szerencsére megláttam egy kis játszóteret, ami kellő távolságra volt a házunktól. Csendben, de gyorsan odamentem és elfoglaltam a jobb oldali hintát. Fejemre feldobtam a kapucnit, hogy még felismerhetetlenebb legyek. Egy mély lélegzetvétel után készenlétbe helyeztem a lábaim, hogy ha esetleg jönnek és meglátnak, akkor még időben el tudjak futni. Aztán szemeimet a házunkra szegeztem. Tökéletesen be lehetett innét látni az egész környékünket, úgyhogy ha Seung Hoonék közelednének, akkor nekem még bőven lesz időm, hogy gyorsan elszaladjak. Soha nem szerettem semmit sem a véletlenre bízni és most már biztos voltam benne, hogy amikor azt mondták, hogy majd itthon megvárnak, komolyan is gondolták. Megvallva az igazat, amikor először hallottam, nem nagyon hittem nekik. Nem gondoltam volna, hogy Min Ji tényleg kikotyogta volna a lakcímemet mindenféle gyanú nélkül. Máshonnét meg nem szerezhették volna meg. Max akkor, ha követtek volna hazáig egyik nap, de azt észrevettem volna, meg akkor rögtön elrabolhattak volna, vagy azt csinálhatták volna, amit akarnak. Egyáltalán nem értem, hogy mi értelme van az egésznek, amit csinálnak. Na mindegy, nem is érdekel komolyabban, mert így legalább tudom, hogy jönni fognak és van időm meglógni előlük. 

Már egy jó húsz perce itt ülhettem, de még senki sem jött. Tudtam, hogy csak idő kérdése, hogy ideérjenek, de mégis kezdtem kicsit elbizonytalanodni benne. Lehet, hogy rájöttek, hogy nem érdemes rám az időt vesztegetni, és már tovább is álltak. Ezt szerettem volna hinni, de éreztem, hogy ma is itt lesznek.
Teljesen a gondolataimba voltam merülve, így nem hallottam meg, amikor valaki mögém lopódzott. Csak akkor eszméltem fel, amikor hirtelen két kéz ragadta meg a vállam, aminek hatására nagyon megijedtem, de még mielőtt bármit is tenni tudtam volna, befogta a szám, ezzel tökéletesen elfojtotta a feltörni készülő sikolyom. Szemeim kitágultak és szinte teljesen biztos voltam benne, hogy Seung Hoon az. 

7. fejezet

Nem tudtam, hogy mit csinálhattam volna, és mivel féltem, hogy Seung Hoonék még otthon vannak, jobbnak láttam, ha követem Kwangyeon utasításait. Egész idő alatt a Han folyó partján bolyongtam, és még egy kávézóba se mehettem el, mert nem volt nálam egy fitying se.

Egy jó egy órás séta után, mikor már kellőképp szétfagytam, elindultam haza. Legszívesebben rohantam volna, annyira fáztam, de nem voltam benne teljesen biztos, hogy már elmentek, ezért inkább szép nyugisan mentem.

Kereken éjfélre értem vissza, és szerencsére egy lélek se volt a környékünkön, még az utcán se, legalábbis látszólag. Ki tudja, lehet, hogy elbújtak egy kuka mögé, és csak arra vártak, hogy megjelenjek. Nem akartam semmit se a véletlenre bízni, ezért elővettem a telefonom és megnyitottam a névjegyzéket Kwangyeon nevénél, hogy ha kell, akkor csak meg kelljen nyomnom a gombot és kész. Erősen szorítottam a készüléket a kezemben és a lehető leghalkabban közelítettem meg a bejárati ajtót. Alaposan megnéztem mindent, megfontoltan lépkedtem és minden apró neszre felkaptam a fejem. A szívem a torkomban dobogott és mindenem reszketett. Ahogy egyre közelebb értem az ajtóhoz, egyre feszültebb lettem. Eddig semmi különöset nem észleltem, ami miatt még frusztráltabb lettem. Halkan lenyomtam a kilincset és kitártam az ajtót. Attól féltem, hogy megpillantom a három fiút, miközben a nappaliban ülnek, és engem bámulnak, de szerencsére nem ez a látvány fogadott. Az egész házon sötétség honolt, de ez még nem tudott eléggé megnyugtatni. Lehet, hogy itt állnak az ajtó mellett, és amint belépek, befogják a szám, leütnek és elrabolnak.

Óvatosan benyúltam a villanykapcsolóért és megnyomtam azt. A hirtelen támadt fény kicsit bántotta a szemem, de még így is ki tudtam venni, hogy senki sincs bent. Aztán, ahogy egyre beljebb értem, egyre jobban megnyugodtam. Semmi nyoma nem volt annak, hogy itt jártak volna. Minden úgy volt, ahogy a távozásomkor hagytam.

Ezután már „nyugodtan” tudtam aludni, már amennyire alvásnak lehet nevezni azt, amit én csináltam. Egész éjszaka forgolódtam, és alig bírtam kiverni a fejemből Kwangyeon arcát. Sokszor előkaptam a telefonom, hogy írjak neki egy SMS-t, de rögtön el is vetettem ezt az ötletet és jó messzire eldobtam azt, hogy nehogy kísértésbe essek. Nem mintha tudtam volna bármit is írni neki, de már az is megfordult a fejemben, hogy felhívom, mondván, hogy még nem mentek el, így újra idejönne, és még láthatnám. Ennyire elvetemült azért még se akartam lenni, ezért kénytelen voltam betelni az emlékeimben lévő arcával.

Reggel már az első napsugár felébresztett, pont akkor, amikor már egész jót aludtam, de hiába próbáltam visszaaludni, nem jött újra álom a szememre. Egy nagy sóhaj kíséretében keltem ki az ágyból és indultam el elvégezni a reggeli teendőket. A suliba is csak becsengetésre akartam beérni, így mindent csigalassúsággal csináltam. Még magamat is megleptem azzal, hogy ennyire el tudtam húzni a dolgokat, mivel mindig is gyorsan csináltam mindent. Mondjuk, annyira nem volt nehéz eltölteni az időt. Teljesen a gondolataimba voltam merülve, így például, amikor töltöttem magamnak vizet, annyira nem figyeltem, hogy csak akkor kaptam észbe, amikor már annyira tele volt a pohár, hogy kifolyt belőle a víz. De ezt is csak akkor vettem észre, amikor a hideg folyadék a lábamra csöppent. És hogy miken gondolkodtam? Mindenen. Az elmúlt két nap eseményein, Kwangyeonon, Min Jin, Seung Hoonékon, Ji Hyen, a sulin, a szüleimen. Tudtam, hogy nem fogom megúszni büntetlenül a tegnapi incidenst. Ji Hye nem az a fajta lány, akit könnyen meg lehetne törni, habár tegnap látszólag sikerült. Úgy érzem, hogy csak megjátszotta magát, hogy mindenki megsajnálja és engem hibáztasson. Kétszínű, álnok nőszemély!

Az, hogy tökéletesen mindent lassabban csináltam, mint egy csiga, azt eredményezte, hogy a suliba úgy rohantam, mint egy őrült. Annyira siettem, hogy csak többszöri neki futásra tudtam felhúzni a kabátom, a táskám is kétszer kiborítottam.
Amikor végre sikerült elindulnom, már azt hittem, hogy most már minden rendben lesz, de nem, mert lekéstem a buszom, és csak egy óra múlva megy a következő, de nekem az már nem jó, ugyebár. Túl messze laktam a sulitól ahhoz, hogy gyalog, rohanva odaérjek, ezért fogtam egy taxit. Szerencsére ez elsőre sikerült, amin meg is lepődtem. A sofőrt folyamatosan siettettem és a pénzt is csak az ülésen hagytam, legalábbis azt hiszem.
Pont a tanár előtt estem be a terembe. Nem foglalkoztam senkivel és semmivel, csak gyorsan a helyemre mentem. Teljesen ki voltam izzadva és a víz is folyt rólam. Arcom piros lehetett és a hajszálaim az égnek állhattak. Miközben a hajam lapítgattam, megérkezett a tanár is és kezdődött az óra.  Egész végig csendben ültem és figyelni próbáltam, de nem jött össze. Senki nem foglalkozott velem, még csak rám se néztek, egyszer se. Mintha nem is lettem volna ott! Nem bántam, sőt! Csak furcsa volt, nagyon furcsa. Arra számítottam, hogy mindenki sugdolózni kezd, ahogy meglátnak, miközben lesajnáló pillantásokat küldenek felém. A suliban nagyjából mindenki Ji Hye talpnyalója, így kinézem belőlük, hogy bosszút esküdjenek ellenem. De semmi nem történt, legalábbis eddig nem. Általában, ha valami nagyobb balhé van suliban, a diákok egy hétig biztos, hogy még emlegetni szokták, de most mintha semmi sem történt volna, úgy viselkedtek. Vagy csak én gondolom úgy, hogy nagy volt a balhém Ji Hyevel? Hozzám képest nagy volt, az biztos…

Aztán azt is észrevettem, hogy Min Ji még mindig nincs itt, amin annyira nem is lepődtem meg. A helyében én se mozdulnék ki otthonról egy darabig, az száz százalék. Sajnáltam, teljes mértékben. Hogy szerethetett bele abba az emberbe? Mivel etette Seung Hoon folyamatosan, hogy ennyire kifordult magából?

Még óra közben eldöntöttem, hogy megkeresem Kwangyeont, hogy beszéljek vele. Köszönetet akartam mondani neki, amiért már másodszorra mentett meg. Ha ő nem lett volna, akkor már rég elkaptak volna, és ki tudja, hogy hol lennék és milyen állapotban.
 A szünetekben el is indultam, hogy megkeressem, habár nem volt túl sok esélyem, hogy megtaláljam. A suli hatalmas, ezért elég kicsi a valószínűsége, hogy véletlenül összefutok vele a folyosón.
Ahogy így keresgéltem a folyosón, megláttam Ji Hyet. Nagyon furcsán és szokatlanul nézett ki. Normál esetben mindig szépen ki szokott sminkelve lenni, a haja is rendezett szokott lenni és egy önelégült mosollyal az arcán szokott járkálni. De most pont ennek az ellentéte tárult elém: arca meggyötört volt, szemei meg voltak dagadva, mintha olyan sokat sírt volna. Még kisminkelni is elfelejtette magát. Barátnői szorosan mellette kullogtak, majd amint megláttak, gyilkos pillantásokat lövelltek felém. Amikor pedig egymás mellé értünk, meg is szólítottak.
- Remélem, most örülsz – sziszegte az egyik, mire a másik három hevesen bólogatni kezdett. Csak nagy szemekkel bámultam vissza rájuk.
- Hagyjátok, lányok – szólalt meg Ji Hye halkan. – Nem éri meg – csóválta a fejét, majd már indult is tovább. A többiek még egy picit engem méregettek, amolyan „most meghalsz” tekintettel, de végül Ji Hye után mentek. Én meg ott maradtam tágra nyílt szemekkel. Ez... ez most komoly? Jól gondolom, hogy Ji Hye csak színészkedik, hogy engem befeketítsen? Mintha én lennék a hibás, mintha mindent előre kiterveltem volna, merthogy én ilyen gonosz vagyok, mert utálom, ő meg az ártatlan áldozati bárány.
Idegesen beletúrtam a hajamba, majd inkább folytattam, amit elkezdtem. Nem éri meg ezen rágódni. Talán nem lesz komolyabb következménye, legalábbis remélem. Mert ha igen, akkor tuti, hogy én kapok büntetést. Nekem nincs semmi bizonyítékom arra, hogy Ji Hye engem folyton bántott, neki viszont ellenem van, mert az egész suli hallotta, amit mondtam. Még a végén őrültnek nyilvánítanának és elküldenének diliházba, vagy pszichológushoz.
Mint sejtettem, nem találtam meg elsőre Kwangyeont, de nem adtam fel. Minden szünetben őt kerestem, de valahogy sehol se láttam, így nem maradt más, minthogy ebédszünetben szólítsam le. Nem nagyon akartam mindenki előtt félrehívni, de nem volt más választásom. Feltétlenül beszélni akartam vele.

Az ebédszünet gyorsan el is jött. Elsőként hagytam el a termünket és az ebédlő felé vettem az irányt.

Tálcával a kezemben ültem le a szokásos asztalunknál Min Ji helyére, mert onnét szabad rálátásom nyílt a bejáratra. Próbáltam nem feltűnően arra bámulni, de ideges voltam és izgultam is. Mi van, ha összetévesztettem őt valaki mással, akit szintén Kwangyeonnak hívnak? Habár biztos voltam benne, hogy őt senkivel nem tudnám összekeverni, mégis féltem. Annyira máshogy viselkedett az este, mint ahogy én elképzeltem…
Szemeim újból a bejáratra szegeztem, pont akkor, amikor megérkezett Kwangyeon a haverjaival. Tekintetünk összetalálkozott, amitől rögtön zavarba jöttem és lesütöttem szemeim, aztán gyorsan felemeltem a poharam, hogy igyak, hátha így nem vagyok olyan átlátszó, de rögtön az első kortyot félrenyeltem. Már csak a köhögés-sorozatom hiányzott ide. Végül is, ennél gázabb már amúgy sem lehetne ez a szituáció.
Ezután már nem mertem nyíltam őt bámulni, csak a szemem sarkából figyeltem. A tányéromon lévő ételt turkáltam, miközben a megfelelő pillanatra vártam.
Vettek egy tálcát, megpakolták kajával, elindultak az asztaluk felé, leültek a helyükre, elkezdtek enni, miközben beszélgettek és viccelődtek.
Még vártam pár percet, majd felálltam és odamentem hozzájuk. A tenyerem izzadt és féltem, hogy vissza fog utasítani.
- Öm… bocsi, – kezdtem bele – Kwangyeon, beszélhetnénk? – kérdeztem tőle. Próbáltam elrejteni, hogy mennyire is zavarban vagyok, amit még a barátainak a fura tekintete is tetézett. Úgy néztek rám, mintha valami irtó nagy hülyeséget mondtam volna. Mi van, ha nem is így hívják? Nagyon nem hiányzott a barátai e fajta reakciói. Így is nagyon féltem és izgultam, de nekik sikerült még jobban elbizonytalanítaniuk abban, hogy valóban ő az a Kwangyeon, akit én keresek. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez a menő és helyes srác az, aki folyton megmentett. Vagy lehet, hogy csak jókor volt jó helyen? De ez nem lehet, elvégre véletlenül egy házba nem szokás bemenni, ahol mellesleg senki sincs. Véletlenek amúgy sincsenek.
Ilyen gondolatokkal próbáltam nyugtatgatni és biztatni magam, de nagyon féltem. Melegem volt, a térdeim remegtek, tenyerem izzadt és szerintem egy picit vörös is voltam. Egy kész örökkévalóságnak tűnt, mire válaszolt.
- Persze – felelte, bár láttam az arcán, hogy nem igazán érti, hogy pontosan mit is akarok.
Jézusom! Lehet, tényleg nem ő volt? Éreztem, hogy arcom egyre vörösebb lesz. Ez gáz. Nagyon gáz.
Próbáltam nem túl feltűnően mély lélegzetet venni, hogy megnyugodjak. Ha már elkezdted, akkor csináld is végig, Soo Ah!
- Négyszemközt – sziszegtem, mikor rájöttem, hogy Kwangyeon nem igen akaródzik megmozdulni. Erre persze már felállt és szerencsére minden szó nélkül elindult.
Jó, eddig jó. Most már könnyebb lesz, miután eltűnik előlem ez a sok fürkésző tekintet. A nehezén túl vagyok, most már csak gyorsan el kell hadarnom, amit el akarok mondani neki, aztán már el is húzhatom a csíkot.
Még pár biztató gondolat kíséretében én is megindultam Kwangyeon után. Egy eldugott sarokba mentünk, ahová nagyon sehonnan sem lehetett belátni. Örültem neki, hogy itt az ebédlőben van egy ilyen hely, mert nem akartam, hogy még jobban bámuljanak. Már csak az hiányozna! Nem elég, hogy most már mindenki tudja, hogy kicsoda az a Kim Soo Ah - még azok is, akiket soha nem láttam eddig -, a Ji Hye-s incidensem miatt.
Én álltam a fal mellett, Kwangyeon pedig velem szemben az asztalok felőli oldalon. Szerencsére ő jó magas, és mivel én meg pici vagyok, tökéletesen betakart.
- Mondhatod – szólalt meg végül ő. Kissé unottan és nemtörődöm hangsúllyal beszélt, amin meglepődtem. Kezeit zsebre dugva tartotta és kissé be is görnyedt. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy rágózik és folyamatosan csattogtatja azt. Valóban már csak ez hiányzott ehhez a képhez.
Nyeltem egy nagyot, mert össze kellett szednem magam ahhoz, hogy ne szóljak vissza neki valamit erre. Velem nem beszélhet így! Hogy képzeli…? Én kedvesen félre hívom és ő meg így viselkedik. Dühös voltam és szomorú is. A sírás kerülgetett. Hogy lehet a szerelmem ilyen?
Vettem egy mély levegőt és megpróbáltam elkergetni a szemeim elől azt a gondolatot, hogy ő tényleg az a Kwangyeon, akit én ismerek, hacsak nem a bunkóbb verziója.
- Szóval, – köszörültem meg a torkom – meg szerettem volna köszönni, amit értem tettél. Tegnap, meg előtte lévő este is – mondtam szinte érzelemmentesen. Én tényleg kedves akartam lenni vele, de ezek után nem várhatja el tőlem, hogy másképp viselkedjek vele, mint ahogy ő velem.
Próbáltam nem vele foglalkozni, csak gyorsan elmondani, amit akartam. Tudtam, hogy nem éri meg felidegesíteni magam ezen az apróságon, ezért nem is néztem rá. Azt hiszem egész végig a homlokát vagy az állát bámultam. Nem akartam és nem is mertem a szemébe nézni, de azt azonban láttam, hogy amint elmondtam ezt a mondatot az előbb, egy kicsit meglepődött volna.
- Nélküled nem sikerült volna megszöknöm előlük – folytattam. – Nem tudom, hogy miért is segítettél nekem, de hálásan köszönöm – mondtam, majd meghajoltam.
- Szívesen – válaszolta már egy fokkal kedvesebb hangnemben. A dühöm lecsillapodott , ahogy normálisabb stílusra váltott. Nem is illett ehhez az aranyos kinézethez ez a viselkedés.

- De hogy találtál rám? – kérdeztem kíváncsian. Kwangyeon erre csak furcsán nézett rám. – A sikátorban és a házamat – tettem hozzá.
- Csak arra felé jártam, amikor láttam, hogy egy lány menekül egy-két alak elől. Gyorsan bebújtam a legközelebbi sikátorba, és a többit pedig tudod. A házatokat pedig egyszerűen találtam meg. Követtelek, mert féltem, hogy esetleg valami bajod esik, és úgy – magyarázta kissé feszülten.
- Ó, értem – bólintottam. – Mindenesetre, köszönöm – hajoltam meg megint. Amikor felegyenesedtem, szembe találtam magam szép mosolyával, ami engem is arra késztetett, hogy elmosolyodjak. Nem szóltunk egy szót se, csak egymás szemeibe bámultunk, amikben mondanom sem kell, hogy mennyire elvesztem. Akkor, abban a pillanatban nem érdekelt semmi és senki, csak ő. Csak mi ketten voltunk, senki más. És ahogy egyre csak néztem és néztem, egyre jobban elvesztettem az eszem. Szívem hevesen dobogott. Csak most ébredtem rá, hogy mennyire is szeretem őt.

Egy szempillantás alatt olyan légkör alakult ki, mintha tényleg szerelmesek lennénk, ami az én részemről igaz is volt, és éppen megcsókolni készülne. De ez persze nem történhetett volna meg, mert nem egy tündérmesében voltunk. 

 Már pont úgy éreztem, hogy valami tényleg történni fog még, de ezt az idilli pillanatot Kwangyeon egyik barátja törte meg.
- Hé, Youngmin! – kiáltott ide hozzánk. Mindketten kissé összerezzentünk hangja hallatán, mintha valami rosszaságot akartunk volna csinálni, és most épp rajta kaptak minket; majd odakaptuk a fejünket. – Nem jössz? Mi már végeztünk – mondta. Aztán ahogy tudatosult bennem, hogy mit is mondott a szám is tátva maradt.
Youngmin…?

6. fejezet

Az első gondolatom persze Seung Hoonék voltak. Csak remélni tudtam, hogy nem ők azok, hanem mondjuk anyáék jöttek haza korábban és éppen TV-t néztek. Egyébként is, ha logikusan gondolkodunk, akkor kinek jutni eszébe leülni a TV elé egy idegen házban, amíg vársz az áldozatra. Ennek van valami értelme? Szerintem semmi…

Valamelyest sikerült magam megnyugtatnom, de még mindig ott motoszkált a fejemben a „mi van, ha” gondolat.

Szép lassan és a lehető legcsendesebben közelítettem meg a bejárati ajtót. Megrémisztett, hogy semmilyen nesz nem szűrődött ki. Tisztára olyan volt, mintha reggel én hagytam volna így a lakást, pedig kikapcsoltam a televíziót, még mielőtt elaludtam volna. Amikor az ajtó elé értem, az az érzésem, hogy valami nincs rendben, egyre erősebb lett. Kezem ráhelyeztem a kilincsre, de ekkor feltűnt valami: a zár. Teljesen érintetlen volt! Végül nagy nehezemre kinyitottam az ajtót és beléptem. Levettem a lábbelim és bekukucskáltam a nappaliba. A TV előtt, a kanapén ült egy fiú, lába, amin cipő volt, a kávés asztalon volt, rajta bőrdzseki és kezében a távirányítót forgatta. Ötletem se volt, hogy ki lehetett az, egyáltalán hogyan jutott be? Nem szoktam a pótkulcsot a ház közelében hagyni, de ő még is benn volt. Szemöldököm ráncoltam, miközben próbáltam a sötétben kivenni az idegen arcát, de aztán amikor villant egyet a képernyő, megláttam.

- Kwangyeon – motyogtam meglepetten és kissé megkönnyebbülve, hogy csak ő az. Nem tudom, hogy mikor és honnét derítette ki, hogy hol lakom, de jelenléte egy kevés biztonságérzetet adott. Ha ő itt van, talán nem fognak bántani Seung Hoonék, már ha egyáltalán eljönnek. Aztán eszembe jutott, hogy ő egyedül mit tehetne hármójukkal szemben? Semmit… Vettem egy mély levegőt, majd előhalásztam magamból a lehető legélesebb hangom.

- Te meg mit keresel itt? – vontam kérdőre, miközben felé indultam. Ő csak rám emelte a tekintetét, elmosolyodott és vállat vont.

- Nem kérdezem meg újra! – „fenyegettem”. Nem mintha le tudtam volna venni a lábáról, hogy rögtön magyarázkodásba kezdjen. Meg sem lepte, hogy megjelentem.

- Nem elég egyértelmű? – nézett rám még mindig ugyanolyan vigyorral az arcán.  Legszívesebben rávágtam volna, hogy nem, úgyhogy kérlek magyarázd el, de inkább befogtam a szám. A TV képernyője ismét villant egyet, és én megpillantottam az arcát. Pimasz mosolya rögtön zavarba hozott, és ahogy engem bámult! Szívem akaratlanul is kihagyott egy-két ütést, és ha nem vettem volna le szemeim rögtön róla, biztos, hogy meghaltam volna. A padlót kezdtem el tanulmányozni. Valahogy annyira nem ilyennek képzeltem el. A suliban olyan menőnek, de csendesnek és kedvesnek nézett ki, de most, ahogy itt ült előttem, pont az ellentettje volt: az a tipikus rossz fiú, aki motoron közlekedik és csajokat kap el egyéjszakás kalandokra.

- Érted jöttem – felelte.

- Mi? – kaptam fel rögtön a fejem.

- Fogd a cipőd és tűzzünk innen.

- De miért?

- Mindjárt itt lesznek – sürgetett.

- Kik? – értetlenkedtem tovább, de amint ezt kimondtam, rögtön leesett.

- Hát ők! Az üldözőid! Az a három pasas! – Ahogy kimondta, végig futott rajtam a félelem és a pánik keveréke. Még azzal sem foglalkoztam, hogy honnét tudott Seung Hoonékről, csak tettem, amit mondott. Felkaptam a nemrég levetett cipőt, és magamra kaptam. Várakozóan rápillantottam, hogy elmondja, hogyan tovább. Még pont elkaptam, hogy feláll és odajön hozzám, miközben engem néz, mielőtt újra a földet kezdtem volna tanulmányozni. Azt vártam, hogy megszólaljon, de ő egy szót sem szólt, csak ugyanúgy állt, már amennyire ezt a lábaiból ki tudtam venni.

- És most? – kérdeztem végül én, de abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, lépteket hallottunk az utcáról. Kétségbeesetten kaptam fel a fejem Kwangyeonra.

- A bejárati ajtón már nem mehetünk ki – mondta inkább magának, mintsem nekem. – Van hátsó ajtó?

- Van, de az túl veszélyes. A konyhából nyílik és simán észrevesznek, ha ott megyünk ki – hadartam el gyorsan, abban reménykedve, hogy ezzel időt nyerhetünk, ha gyorsabban beszélünk. Kwangyeon nem válaszolt semmit, ezért én is elkezdtem törni a fejem a folytatáson.
Tényleg semmi ötletem nem volt, hogy hogyan juthatnánk ki titokban. Látszólag ő is a megoldáson gondolkodott, mert a szemöldökét ráncolta. Végül megragadta a csuklóm és elkezdett felhúzni az emeletre. Nem tudom, hogy honnét ismerte a járást itthon, de egyből a szobámba nyitott be. A bejárati ajtómmal szemben volt a terasz, ami láttán rögtön meg volt nekem is a terv. Emlékszem, sokszor gondoltam rá, hogy erre, anélkül, hogy bárki megtudná, el lehetne szökni.

Nem kérdeztem semmit és ő se mondott semmit. Mindketten ugyanarra gondoltunk. Kinyitotta az ajtót és kiléptünk a hűvösbe. A korláthoz léptünk, majd Kwangyeon átmászott a fára.

- Gyere, segítek – nyújtotta a kezét, amit készségesen el is fogadtam. Jó szorosan megmarkolta a kezem, amit nem bántam. Nem akartam kitörni se a nyakam, se a lábam, se a karom. Óvatosan átléptem a korlátot és a másik kezemmel belekapaszkodtam egy vastagabb faágba. Az ő segítségével sikeresen átkerültem. Eddig simán ment minden. Még én is meglepődtem, hogy mennyire akadálymentesen jutottunk el idáig. Már csak egy hajszál választott el a teljes szabadulástól. Szorosan öleltem az ágat, nehogy véletlenül leessek, egyébként is kicsit szűkösen voltunk itt fenn ketten. Végül a problémát Kwangyeon oldotta meg, mert leugrott, aztán az utasításai alapján én is biztonságosan lejutottam. Amint lábam földet ért, hátrapillantottam a bejárati ajtó irányába. Azt reméltem, hogy meglátok hármójuk közül valakit, de senki nem volt ott. Már kezdtem azt hinni, hogy Kwangyeon hazudott, de aztán hangos ajtó csapódást hallottam, amiből rögtön tudtam, hogy tényleg itt vannak.

Többet nem is vártunk, Kwangyeon megragadta a kezem és futásnak eredtünk.

Vagy egy jó fél órája csak rohantunk, már teljesen elfáradtam, de ő még nem nagyon akart megállni.

- Várj! – téptem ki csuklóm kezei közül.

- Mi van? – fordult hátra.

- Nem lesz itt még elég?

- Nem – vágta rá. – Ha észreveszik, hogy nem vagy ott, ami valószínűleg már megtörtént, elindulnak megkeresni és itt könnyen megtalálnak! – tárta szét a karját.

- Jó, de már így is sokkal nagyobb előnyünk van. Nem lehetne legalább lassítani? – kérdeztem.

- De – mondta, majd tovább indult, szerencsére már lassabban. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd mentem utána.

- Egyáltalán miért foglalkozol velem? Nem is ismerjük egymást – motyogtam. Próbáltam beszélgetésbe elegyedni vele, de valahogy egy csöpp kis szikrát sem láttam benne, hogy ő akarna. Kérdésemre is csak egy perce torpant meg, utána már ment is tovább. – Miért nem válaszolsz!? – förmedtem rá, de ő még mindig nem szólt egy szót se. – Jó, akkor ne válaszolj – vágtam be a durcit.

Pár percig csendben sétáltunk egymás mellett, de én megint nem bírtam ki, hogy ne faggatózzak. Olyan sok megválaszolatlan kérdés motoszkált a fejemben, hogy lehetetlenség lett volna kibírni, hogy ne kérdezzem meg őket.

- És honnét tudtad, hogy mi hol van a házunkban?

- Tippeltem – mondta, de érződött rajta, hogy füllentett.

Szóval felfedezte a szobákat, amíg nem voltam otthon. Nem kis pályás, az tuti. Nekem soha nem jutott volna eszembe, hogy mások házában szaglásszak, amíg a tulajdonos nincs ott. Miféle viselkedés ez? A legjobban még is az nyomasztott, hogy hogyan jutott be?

A Han folyó partján sétáltunk a holdfényben. Óvatosan felpillantottam Kwangyeon arcára. Szeme szépen csillogott a fényben, ajkát kissé mosolyra húzta. Egy izom se rándult az arcán, teljesen nyugodt volt. Ha eddig nem lettem volna szerelmes belé, most biztos az lettem. Bárki is ez a fiú, kezdtem egyre jobban megkedvelni. Valamiért melegséggel töltött el az a gondolat, hogy megmentett, bárhogy is szerzett tudomást a dolgokról. Az is lehet, hogy egész délután ott ült a nappalinkban és arra várt, hogy haza érjek, miközben én Min Jivel szórakoztam?

- Honnét tudsz Seung Hoonékról? – kérdeztem meg hirtelen. Még a fejemben sem futott végig a gondolat, de már ki is mondtam. Kwangyeon megtorpant, majd rám nézett.

- Kikről?

- Hát arról a három fiúról, akik elől épp segítesz megszökni – válaszoltam. Nem válaszolt semmit, csak amolyan „ez nem egyértelmű?” nézéssel nézett rám. – Jézusom! – kaptam a kezem a szám elé, amikor a felismerés villámként csapott meg. – Te voltál a sikátorban! Akkor is megmentettél előlük – suttogtam hitetlenkedve. Ez nem lehet igaz! Kwangyeon elmosolyodott, majd tovább indult. Mire észbe kaptam, ő már jóval előrébb járt mint én. Gyorsan utána futottam, hogy feltegyem Az utolsó kérdésem is.

- Hogy hívnak?

- Kwangyeon – felelte, majd megállt.

Szóval tényleg ő az… De itt valami nagyon nem stimmel! Annyira máshogy viselkedik itt, mint a suliban. Valahol megjátssza vajon magát? És nem is haragszik rám, amiért olyan csúnyán viselkedtem vele? Még csak nem is említette…

Gondolataimból egy telefon csörgése ébresztett fel. Kwangyeon idegesen halászta elő a mobilját a zsebéből.

- Mi van? Sürgős? Hát nem éppen! Jó mindegy, pár perc és ott vagyok – mondta, majd kinyomta a készüléket. Beletúrt a hajába, majd egy pár percig szótlanul a szemembe nézett. Végül felsóhajtott és az égnek emelte tekintetét.

- Figyelj – kezdett bele -, nekem most el kell mennem. Itt van a telefonod? – kérdezte, mire bólintottam. Előkerestem és készségesen odanyújtottam neki. Elvette, bepötyögött valamit és visszaadta. Meg se néztem, hogy mit csinált, csak visszaraktam a helyére.

- Ha bármi baj van, hívj fel, jó? – nézett komolyan rám. – Jó? – fogta meg a vállaimat, mivel ne válaszoltam.

- Rendben – válaszoltam kissé meglepetten. Nem értettem ezt a reakcióját. Miért olyan fontos neki, hogy mi van velem? Aggódó tekintetét látva úgy döntöttem, hogy azt teszem, amit mond.

- Tényleg bocsi. Én sem így terveztem ezt az estét – mondta, miközben hátrafelé ment.

- Várj! – kiáltottam utána. – Mit csináljak? Egyáltalán mikor mehetek haza?

- Még egy órát maradj távol onnét és aztán talán már biztonságos lesz, de vigyázz nagyon, rendben? Ha ott látod a kocsijukat a ház előtt, hívj fel és várj meg, mielőtt bármit is csinálnál! De most már tényleg mennem kell. Holnap találkozunk! – mondta, majd elrohant. Miután már kiért a látókörömből, felsóhajtottam. Akkor most mihez kezdjek?

- Na végre, hogy itt vagy! – üdvözölte Byung Hee az éppen megérkező fiút.

- Ez több volt, mint pár perc – mondta Ji Hyuk.

- Bizony, már egy jó húsz percre itt várunk rád – felelte Ha Jin.

- Teljesem lefagytunk miattad! – dörzsölte meg a karját Kyung Jong.

- Jó, bocs, de kicsit messze voltam innét. Siettem, amennyire csak tudtam – kért bocsánatot két levegővétel között Kwangmin.

- Persze, mert kellett neked a hülye motorod nélkül menni – dörmögte Hyun Soo.

- És hogy sikerült az estéd? – érdeklődött Kyung Jong.

- Jól, leszámítva azt, hogy most ide kellett jönnöm magára hagyva őt, amíg az a három idióta rá vadászik. Végül is!

- Nekem is keresztülhúzták a számításaimat – vont vállat Byung Hee. – Délelőttre vártam a hívást, hogy akkor szabad-e az a hely, de csak most hívtak. Nekem is félbe kellett szakítanom mindent! Úgy, ahogy a többieknek is.

- Cöh… - morogta Kwangmin.

- De mond haver – nézett Ha Jin Kwangminra -, nem lenne egyszerűbb, ha hagynád, hogy megtegyék, amit akarnak és akkor legalább békén hagynák! Egy éjszakánál többre egyébként sem kellene nekik – mondta, mire Kwangmintól csak egy gyilkos pillantást kapott válaszul. – Jó, akkor nem. Te tudod.

- Ha Jin barátom – tette Ji Hyuk a fiú vállaira a kezét -, látszik, hogy még soha nem voltál szerelmes.

- Egyébként kösz, hogy vigyáztok rá a suliban – nézett Kwangmin két fiú irányába.

- Ugyan – legyintett Do Il.

- Legalább történni fog valami érdekes is ott – felelte Hyun Soo.

- Látjátok itt ezt a házat? – váltott témát Ji Hyuk.

- Tudjátok mit jelent ez? – vette át az irányítást Byung Hee. – A JOKER újra összeállhat!

- Nem lehetett volna egy kicsit közelebb az ő házához találni egyet? – kérdezte Kwangmin.

- Örülj, hogy legalább ez itt van! – nevetett Byung Hee.

- Megünnepeljük? – nézett körbe Kyung Jong.

- Persze – vágta rá mindenki egyszerre, majd el is indultak a nagy éjszakában bulizni.

5. fejezet

Valamiért egyáltalán nem érdekelt, hogy Ő áll velem szemben. Szerintem nem is fogtam fel, hogy Kwangyeon az, csak ki jött belőlem minden.
- Ezzel egyáltalán nem segítesz neki, csak rontasz a helyzetén – mondta teljes nyugodtsággal. Minden erőmre szükségem volt, hogy vissza fogjam magam, nehogy valami olyat tegyek, amit tényleg megbántam volna.
- De meg kellett tudnia előbb vagy utóbb! Most csak úgy őszintén, szerinted közülünk itt ki mondta volna el?! – mutattam körbe a tömegen. – Te? Vagy te? Esetleg te? – kérdeztem néhány diáktól, de persze egyikőjük se válaszolt. – Látod? Senki! Az igazság fáj, de nem lehet ellene tenni. Csak el kell fogadni és bele kell törődni. Ha tovább halogatjuk ezt a beszélgetést, akkor még nagyobb fájdalmat érezne. De neked – böktem meg a vállát – ehhez semmi közöd. Alig egy hete vagy csak itt, így nem tudsz semmit! – Kwangyeon nem válaszolt, csak állta a tekintetem. Hosszú percekig néztünk farkasszemet, míg ő meg nem szólalt.
- Ha ennyire szíveden viseled a sorsát, akkor miért nem vigasztalod meg? – kérdezte egy gúnyos mosoly kíséretében.
- Én csak rontok a helyzetén, te mondtad. De ha ennyire közbe akarsz avatkozni, akkor miért nem teszed ezt te meg helyettem? – a szavakat csak úgy köptem a szemébe. Nem tudom, hogy hogyan sikerült ennyire kifordulnom magamból, de nem is ismertem magamra. Én nem ilyen vagyok! Nem volt szokásom ily módon földbe tiporni bárkit is.. Vele se beszélnék így soha, de most azt te tudtam, hogy kivel is állok szemben, csak úgy kijött minden régóta benn tartott sérelmem. Éreztem, ha most nem állítanak le, akkor még messzebbre megyek, amit nem akartam. Nem tudtam a testemnek parancsolni, meg a számnak sem. Kwangyeon már nyitotta is a száját, hogy válaszoljon, de abban a pillanatban megjelent két fiú, akik karomnál fogva elráncigáltak innét.

A tetőn voltunk. Én ültem, a két fiú pedig előttem állt. Még csak rájuk se néztem se most, se út közben, se előtte. Mindvégig lehajtott fejjel haladtam közöttük. Nem volt merszem felemelni a fejem, hogy megnézzem, kik mentettek ki onnét. Szörnyű lelkiismeret-furdalás gyötört. Azt se tudtam, hogy mit és kivel beszélek, csak minden kijött. Az agyam elborult. Nem is az bántott igazán, amit Ji Hyenek mondtam, hanem amit Kwangyeon fejéhez vágtam. Egyáltalán nem érdemelte ki ezt a viselkedést tőlem, és én mégis így bántam vele, annak ellenére, hogy ő csak segíteni akart nekem. Valóban nekem akart segíteni ezzel? Nem lehet, hogy inkább Ji Hyet védte? Igazából nem is lényeg, hogy ki miatt lépett közbe, ez úgysem változtat a tényen, hogy megbántottam. Őt soha, de soha nem lennék képes bántani, most mégis megtettem… Soha nem éreztem magam még ennyire rosszul. Tudom, hogy nem volt olyan durva ez az egész, de én mégis undorodtam magamtól. Hogy lehettem képes így viselkedni?
Fejem kezeimbe temettem, és megpróbáltam visszafogni magam attól, hogy le ne ugorjak a tetőről. Tudtam, hogy javíthatatlan hibát követtem el, ami lehet, hogy egy örökkévalóságig tartó falat húz kettőnk közé…
- Abba hagynád végre a siránkozást? – szólalt meg az egyik fiú. Hangja erélyétől kissé összerezzentem és lassan elkezdtem felemelni a fejem. A vér is megfagyott bennem, amikor megpillantottam a két fiú arcát. Ők meg hogy kerülnek ide? Annak ellenére, hogy osztálytársak voltunk, még soha nem beszéltem velük. Ennek oka az volt, hogy ég és föld voltunk. Ők voltak a suli rossz fiúi, míg én a jó kislány, aki mindig mindent tud. Akaratom ellenére is így jegyeztek meg maguknak, bár úgy gondolom, hogy ez a mai nap után kicsit kiegészül azzal, hogy ő mosott be Ji Hyenek. Egyébként meg nem sokat tudni róluk. Hyun Soo, aki az előbb szólalt meg, a leghíresebb a sok-sok „rossz fiú” közül. Teljesen kiszámíthatatlan, és ha éppen rossz passzban van, akkor megver. Ha nem csináltál semmit, de kiszemelt magának, akkor addig kötekedik, amíg oka nem lesz rá, hogy verekedjen. Ez persze rövid időn belül működni szokott. Ezt a kötekedést nem úgy kell érteni, hogy folyton szívat és kigúnyol, hanem olyan pillantásokkal illet meg, hogy az embernek rövid időn belül elege lesz belőle. Ha a sulinak lenne jégkirálynője, akkor Hyun Soo tökéletesen megfelelne a párjának, vagyis a jégkirálynak. Do il, a másik fiú, egy fokkal jobb, mint Hyun Soo. Egyikőjük se beszél túl sokat, ezért sem értem, hogy hogyan váltak barátokká. Do Ilről igazából még kevesebbet lehet tudni, mint Hyun Sooról. Tényleg senkivel se beszélnek, még lehet egymással sem. Ő talán egy fokkal kedvesebb, mint barátja, de a jó bulikból ő sem szeret kimaradni. A suliban is nagy népszerűségnek örvendenek, ugyanis nagyon helyesek. Sokakat még az iskolában tanúsított viselkedésük sem tántorította el attól, hogy folyton a nyomukban legyenek. Ilyen lányoktól tudtam meg például azt is, hogy van egy rock bandájuk még pár fiúval együtt. Többet viszont még én se tudok semmit, annak ellenére, hogy Min Jitól általában mindenkiről pontos infókat kapok. Hiába, ő tud minden pletykáról, ami a diákokról kering.
Lefagyva bámultam vissza rá. Sajnos Hyun Soo tartotta a szemkontaktust. Már ott tartottam, hogy elfordulok, amikor újra megszólalt.
- Jobb lenne, ha elfogadnád szavaid következményét. Visszavonni már úgyse lehet! – felelte ingerülten. Aztán megfordult és elindult vissza a suliba. – Minek kellett ennek a hülye punknak megkérni minket arra, hogy vigyázzunk rá… - motyogta, miközben visszaindult a suliba. Do Il egy biztató mosolyt küldött felém, majd követte barátját.

Miután elmentek, én felsóhajtottam. Nem volt kedvem visszamenni a többi órára. Most vajon mint gondolhatnak rólam? Biztos még jobban megvetnek… Bár az érdekelt a legkevésbé, hogy utálnak azok, akiket nem is ismerek, de az, hogy Ji Hye, hogy fog viselkedni velem, már inkább foglalkoztatott. Már előfordult egyszer-kétszer, hogy nem kaptam meg a „megtiszteltetésem”, de ilyenkor ezeket később mindig pótolták. Tartottam attól, hogy a mai incidens nem lesz elég neki, hogy végre békén hagyjon. Sajnos ő az a fajta lány, aki akkor is folytatja tovább azt, amit eddig is csinált, miután tudja mi az igazság. Ezen segíteni nem lehet… Szívem szerint rögtön elmennék meglátogatni Min Jit, vele legalább önmagam tudok lenni. De ha elmennék a cuccaimért, akkor meglátnának, és akkor ennyi erővel nyugodtan órákra is beülhetnék. A másik lehetőség az volt, hogy kivárom az utolsó órám végét itt a tetőn. Ez még rosszabb ötletnek tűnt, mint az első. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek, de aztán eszembe jutott a két fiú. Meg akartam mutatni nekik, hogy nem futamodok meg és vállalom szavaim következményéit. Történjék bármi, ki fogom bírni!
Felálltam, leporoltam a szoknyám, majd én is visszamentem.

Az utolsó óráról is kicsöngettek. Én voltam az első, aki felpattant és elhagyta a termet. Első utam természetesen Min Ji-hez vezetett. Kíváncsi voltam, hogy mi van vele.
Mikor a házuk elé értem, vettem egy nagy levegőt és hatalmas mosolyt varázsoltam az arcomra. Nem akartam, hogy látszódjon rajtam bármi is a sulis incidens következtében. Eddig se volt róla tudomása, most se lesz.
Megnyomtam a csengőt, majd vártam, hogy Min Ji ajtót nyisson. Pár percet kellett csak várnom, hogy Min Ji megjelenjen a túloldalon.
- Szia! Felébresztettelek? – kérdeztem, mikor láttam, hogy szemit dörzsöli.
- Nem, vagyis de, de nem baj. Egyébként is fel akartam kelni, csak nem vitt rá a lélek – felelte. – De gyere beljebb – invitált be.
- Anyukád nincs itthon? – érdeklődtem az üres szobákat nézve.
- Nincs.
- És milyen volt a buli? Feltételezem még maradtál, ha ma nem jöttél suliba – mondtam, miközben leültem a kanapéra. Min Ji is helyet foglalt mellettem.
- Jó. Nem sokkal azután, hogy kimentél a mosdóból, összeszedtem magam és utánad mentem, de nem találtalak meg. Olyan állapotban nem akartam még hazamenni, mert akkor újra eszembe jutott volna minden. Ezért inkább ittam és buliztam. Hihetetlen, hogy mennyire elfelejtette velem a dolgokat.
- És jobban vagy már?
- Persze. Rájöttem, hogy nem is érdemelt meg engem. De nem is érdekel már. Túltettem magam rajta – felelte mosolyogva. Valamiért úgy éreztem, hogy nem mond igazat, de nem törődtem ezzel az érzéssel. Bízok benne.
- Büszke vagyok rád! – öleltem meg, amit ő is viszonzott.
- És a suliban mi volt?
- Semmi érdekes. Unalom, csak úgy, ahogy mindig is – vontam meg a vállam.
- Az akkor nem sok.
- Aha – válaszoltam. – Figyelj, meg kéne, hogy csinálj egy terhességi tesztet.
- Tudom – sóhajtott. – Már régóta gondolkoztam rajta én is, de valahogy egyedül soha nem jutottam el odáig – vallotta be.
- Akkor gyere, elmegyünk most – mosolyogtam rá.
- Oké – bólintott, majd felállt. – Elmegyek átöltözni, megvársz itt?
- Persze.
- Egy perc! – mutatta fel mutatóujját, majd felviharzott az emeletre. Pár percen belül már meg is érkezett, úgyhogy el is indultunk.
A lehető leggyorsabban akartuk letudni ezt az egészet, de a legközelebbi patika is gyalog vagy másfél órányira volt Min Jiéktől, ezért buszra szálltunk.

- Egyébként találtál valakit a buliban? – kérdezte tőlem Min Ji már a buszon.
- Nem, de nem is baj – válaszoltam mosolyogva.
- És mit csináltál, miután kimentél a mosdóból?
- Meg akartam keresni Seung Hoont, hogy jól bemossak neki, de nem találtam meg, ezért jobbnak láttam, ha elmegyek.
- Értem – motyogta. Rosszul esett, hogy hazudnom kellett neki, de nem akartam, hogy megtudja az igazságot. Jobb neki így.
Még busszal is egy húsz percig tartott, mire megérkeztünk a megfelelő buszmegállóhoz, ahonnét már csak egy köpésnyire volt a patika.
Bent az épületben szúrós szemekkel figyelt minket egy nő a vásárlás alatt. Min Jit egyáltalán nem zavarta, engem is csak egy picit.
Haza gyalog mentünk, mert nem volt nálunk több pénz buszjegyre. Az egész hazafelé vezető utat végig hülyéskedtük. Amint hazaértünk, rögtön elküldtem Min Jit, hogy csinálja meg a tesztet. Én addig a nappaliban várakoztam. Tartottam attól, hogy mi fog kijönni. Nem éppen egy leányálom 17 évesen gyereket várni, főleg a Min Ji fajta lányoknak.
Ahogy visszagondoltam a reggeli történésekre, olyan távolinak tűntek, mintha nem is ma lettek volna.
Egy félóra is letelt, mire Min Ji megjelent a nappaliban.
- Na? – pattantam fel, mikor megpillantottam. Nem válaszolt semmit, csak lehajtott fejjel álldogált előttem. Ebből rögtön leszűrtem a választ. Jó szorosan megöleltem vigasztalásképp.
- Minden rendben lesz! – biztattam  Ő csak bólintott, majd mintha mi sem történt volna, felajánlotta, hogy süssünk valamit. Persze beleegyeztem, annak ellenére, hogy nem szerettem különösebben se sütni, se főzni, de csak mert egyiket se tudtam. Viszont Min Ji jobb kedvre derítése érdekében bármit megteszek.

Már olyan nyolc körül járhatott az idő, amikor elbúcsúztam Min Jitől. Nem terveztem ilyen sokáig maradni, de miután megjöttek a szülei, vacsoráig ott marasztaltak. Min Ji apukája még azt is felajánlotta, hogy haza visz kocsival, de ezt már nem fogadtam el, inkább haza gyalogoltam, egyébként sem laktam olyan messze innen.

Pár méterrel a házunk előtt megtorpantam. TV fény szűrődött ki a nappaliból, amitől megijedtem. Valaki volt benn. Csak nem…