9. fejezet

- Nyugi, csak én vagyok – szólalt meg az alak, miközben elengedett, majd mellém lépett. Ezer közül is felismertem volna ennek a személynek a hangját. Nagy kő esett le a szívemről, ahogy arcát is megpillantottam.
- Kwangyeon! – kiáltottam fel megkönnyebbülten egy kis boldogsággal is vegyítve. - Hát te? – mosolyogtam rá. Nem tudom miért, de rögtön jobb kedvre derültem, amint megjelent.
- Csak erre jártam – legyintett.
- Itt laksz a közelben? – érdeklődtem.
- Aha – bólintott.
- Az érdekes, mert én még egyszer sem láttalak erre, pedig már 17 éve itt lakom, és szinte mindenkit ismerek már látásból – feleltem összevont szemöldökkel.
- Nem rég költöztünk ide.
- Valóban? És pontosan hova? – kérdeztem azon morfondírozva, hogy vajon ki adhatta el a házát a környékünkön, de akármennyire is törtem a fejem, senki nem jutott eszembe, aki esetleg elköltözhetett. Békés környék ez, ahol minden lakos szeret élni és meg vannak elégedve az itteni környezettel. Habár itt van szinte egy köpésnyire a Han folyótól, mégis alig hallatszódik el idáig a nagyvárosi zajok. A főúttól eléggé messze esik ez a terület ahhoz, hogy ne járjon errefelé túl sok olyan autó, aminek semmi keresni valója sincs itt. Úgyhogy tényleg nincs semmi, ami zavarná az embereket.

- Leülhetek? – kérdezte Kwangyeon, ezzel megszakítva a gondolatmenetem. Csak ekkor jöttem rá, hogy mennyire elkalandoztam. Hirtelen sok kellemes emlék jutott eszembe, amiktől akaratlanul is elmosolyodtam. Habár nekem csak pár percnek tűnt, amíg a múlton elmélkedtem, de azt hiszem, egy negyed óra is eltelhetett abból ítélve, hogy Kwangyeon várakozóan nézett rám, és hogy felváltva nehézkedett lábaira.

- Mi? Bocsi, nem figyeltem.
- Csak azt kérdeztem, hogy leülhetek-e.
- Persze. Nem az enyém a hinta, hogy engedélyt kelljen kérned tőlem – vontam meg a vállam.
- Akkor gondolom, nem is zavarok.
- Nem – válaszoltam, mire Kwangyeon minden további szó nélkül helyet foglalt mellettem.

Ezt követően egy jó ideig csendben, saját gondolatainkba merülve üldögéltünk egymás mellett, miközben én zavartan rugdostam a homokot, ami a hintát körbe vette. Kwangyeon csak előre meredt a semmibe, míg én a földet bámultam.
Olyan sok dolog volt, amit meg szerettem volna tudni róla, de nem tudtam, mit kérdezzek meg először és semmit nem szerettem volna kihagyni.
Ez volt az egyik ok, amiért nem szóltam egy szót se hozzá, a másik pedig ő volt. Már tapasztaltam, hogy nem túl beszédes, de nem is nagyon szokta törni magát azon, hogy beszédbe elegyedjen velem, és én meg nem akartam kezdeményezni. Nem tudtam eldönteni, hogy zavarnám-e a folytonos csacsogásommal, vagy sem.
A közénk beállt csend is csak azt jelentette, hogy nincs közös témánk. Legalábbis eddig még nem nagyon találtam olyat, amiről mindketten szívesen beszéltünk volna, nem mintha olyan régóta ismerném és olyan sokat beszéltünk volna egymással.

Végül - meglepő módon - úgy döntöttem, hogy én szólalok meg először.
- Hova kellett menned tegnap? – kérdeztem félre téve az életével kapcsolatos kérdéseket.

- Annyira nem fontos – legyintett. Már éppen reagálni akartam erre valamit, de ő megelőzött a saját kérdésével. – De ugye követted az utasításaim? Mire haza értél, már nem voltak ott, ugye? – kérdezte aggódva. Habár az arcáról nem tudtam leolvasni semmit a sötét miatt, a hangja tökéletesen tükrözte érzelmeit.
- Igen, követtem. És szerencsére már nem volt itt egy lélek se.
- Akkor jó – sóhajtott fel.
- Habár ma már egyszer megköszöntem mindent, szeretnék még egyszer köszönetet mondani neked – néztem mélyen a szemébe. – Azt hiszem, nem fogom tudni elégszer elmondani, hogy mennyire is hálás vagyok azért, amiért már kétszer is megmentettél. Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt a nagy törődést, de nagyon köszönöm! – mosolyogtam rá, amit ő is viszonzott, de válaszolni nem válaszolt semmit. Mondjuk nem is kellett, hogy mondjon erre bármit is.
Tekintetem újra a földre szegeztem és a gondolataimba merültem. Igazából nem sok minden járt a fejemben, csak élveztem a pillanatot, hogy kettesben lehetek Kwangyeonnal anélkül, hogy bárki is megzavarna.
Egy tíz perc után végül mégis csak megszólaltam, megint.
- Még mindig nem értem, hogy miért foglalkozol velem ennyit – csóváltam a fejem. Kwangyeon erre nem szólt semmit - amin meg se lepődtem -, csak mosolyogva megvonta a vállát.
- Magam sem tudom – felelte.
- De biztos van valami! – erősködtem. – Nem mondhatod, hogy véletlenül kerültél a házamba olyankor, amikor senki nem volt otthon!
- Igazad van – mosolyodott el. Pár percig még várt a válasszal, valószínűleg azon gondolkodott, hogy az igazat mondja-e vagy sem. – Azt hiszem, van benned valami, ami megfogott, és habár nem is ismerlek nagyon, mégis mindig azon aggódom, hogy vajon bajod esett-e. Azt hiszem, emiatt, de igazából én sem tudom.
- Értem – motyogtam, majd szemeim újból a homokra szegeztem. Nem tudtam, hogy erre mit is válaszolhatnék, olyan hirtelen jött az egész. Nem erre számítottam, és még egy fiú se mondott nekem ilyen… szépeket. Igen, szépeket. Azt gondoltam, hogy csak szánalomból van velem, de nem. Valamilyen okból kifolyólag érdeklem őt és ez boldoggá tett.
Felemeltem a fejem és felé fordultam, hogy megkérdezzek még valamit, de a hirtelen támadt közelségétől a torkomon akadt a szó. Alig pár centi választott el tőle, és szemmel láthatólag az ajkaimat bámulta, majd egyre csak közeledett. Nem mertem semmit se csinálni, teljesen lefagytam. Aztán amikor már majdnem megcsókolt, egy pár ajtócsapódás következtében kirepült egy madár a mögöttünk lévő bokorból, mire mi szétugrottunk, megint. Ösztönösen a házunk irányába kaptam a fejem, amit Kwangyeon is követett. És akkor megláttam az ismerős autót egyenesen a bejárati ajtónk előtt. Szemeim kitágultak, légzésem és szívverésem felgyorsult és a tenyerem izzadni kezdett. Rögtön azon kezdett el kattogni az agyam, hogy most mit csináljak, de egyszerűen nem tudtam tisztán gondolkodni a pániktól. Futni akartam, de a lábaim nem mozdultak, és azt se tudtam, hogy melyik irány lenne a tökéletes menekülési útvonal.

- Gyorsan bújj el! – rántott fel sietősen Kwangyeon a karomnál fogva. Még fel se fogtam, hogy mit mond, de ő már lökött is egy közelebbi fa irányába.
- Gyerünk, menj már! Észre fognak venni! – sürgetett.
- De miért kell fára másznom? Miért nem futunk csak el? – értetlenkedtem kétségbeesetten.
- Azért, mert ha észrevettek már, akkor utánad erednének és elkapnának, de ha még nem láttak meg, akkor a hirtelen támadt mozgás esetleg felkeltheti a figyelmüket. Jobb csendben és gyorsan elbújni – magyarázta suttogva.
Idegesen fújtattam egyet, mert be kellett vallanom, hogy igaza van. Csakhogy nem akartam fára mászni!
- De mi van, ha észrevesznek a fán? – pánikoltam.
- Nem fognak, nyugodj meg – mosolygott rám biztatóan, majd rögtön el is komolyodott. – De most mássz, mert tényleg észre fognak venni, ha késlekedünk!
Aprót bólintottam, majd további kifogás keresése helyett inkább elkezdtem a fára felmászni. Két kézzel megfogtam egy-egy vastag ágat, majd elkezdtem felhúzni magam. Már épp visszazuhantam volna a földre, amikor Kwangyeon a lábaimnál fogva feltolt.
- Menj egy kicsit feljebb egy olyan helyre, ahol kényelmes. Nem szabad megmozdulnod és semmit sem szabad megmozgatnod. De legfontosabb! Bármit is hallasz, bármi is történjék, nem szabad lejönnöd, csak akkor, amikor hallod, hogy elmennek, vagy ha én szólok. Más különben nem, jó? – kérdezte, mire én bólintottam, bár ezt valószínűleg nem látta.
- És veled mi lesz? – kérdeztem aggódva. – Te nem bújsz el?
- Velem minden rendben lesz, de most menj és tartsd magad ahhoz, amit mondtam! – felelte sietősen, majd szinte még be se fejezte a mondatát, mikor már el is tűnt a szemeim elől.  Tovább én se vártam, hanem egy kicsit feljebb másztam, hogy lentről ne lehessen látni. Szerencsére nem sokkal magasabban volt egy nagy és vastag ág, amin kényelmesen el tudtam helyezkedni. Ezután lélegzet visszafojtva vártam. Nem kicsit féltettem Kwangyeont, de mi mást tehettem volna? Nem akartam a saját kárunkra veszekedni vele, amivel valószínűleg felhívtam volna a figyelmet magunkra, ezért inkább úgy tettem, ahogy utasított.

Nem sokkal ezután meghallottam egy pár igen cifra káromkodást, amit pár perc elteltével léptek zaja is követett. Egyre közelebbről hallottam a három alak keltette zajokat, majd amikor Pyo Joo megszólalt, be tudtam határolni, hogy hol voltak: Kwangyeonnál.
- Hét, te! – kiáltott oda feltételezem Kwangyeonnak.
- Nem láttál errefelé véletlenül egy lányt? – kérdezte a hangból ítélve Hyun Woo.
- Laknak egy páran erre felé és láttam egy-két lányt itt – felelte Kwangyeon eléggé lazán és nem törődőmön. – Hogy néz ki? Lehet, hogy pont őt láttam nem is olyan régen.
- Na, ne szórakozz velünk! – emelte fel a hangját Pyo Joo. – Válaszolj normálisan, vagy még a…
- Pyo Joo, elég! – állította le Seung Hoon a barátját. Gondolom valami csúnyát akart mondani Kwnagyeonnak, de szerencsére nem sikerült neki befejezni a mondatot.
- Nem járt véletlenül ebben a házban egy göndörebb, barna hajú lány? - vette át az irányítást Seung Hoon.
- Hm… hadd gondoljam át – mondta Kwangyeon, majd pár másodperc elteltével folytatta. – Azt hiszem láttam itt nem olyan régen. Épp telefonált valakivel, aztán pedig elment.
- És nem hallottad véletlenül, hogy mikor jön vissza? – kérdezte továbbra is Seung Hoon.
- Nem értettem mindent jól, de azt hiszem, ma már nem jön vissza.
- Miért, hova ment?
- Valamilyen haverjával beszélt szerintem és hozzá ment. Azt hiszem, ott is alszik.
- Értem – felelte Seung Hoon. – Köszi szépen – intézte még szavait Kwangyeonnak, majd a barátai felé fordult. -  Gyertek, menjünk – mondta, majd a távolodó léptek zajából ítélve elmentek, amit a kocsi ajtajának csapódása is megerősített. Pár perccel később pedig meghallottam Kwangyeon hangját.
- Soo Ah! – kiáltott fel halkan. - Elmentek, lejöhetsz!
A biztonság kedvéért még meg akartam kérdezni tőle, hogy biztos-e benne, de inkább nem tettem. Egy percig se akartam tovább fenn maradni a fán. Mondhatják, hogy kényes vagyok, de nem volt túl kényelmes ott ülni úgy, hogy még megmozdulnom sem volt szabad.

Sietősen ugyan, de óvatosan ereszkedtem le a fáról.
- Hogy lehettél ilyen meggondolatlan, hogy ott maradsz és elkezdesz nekik össze-vissza hazudozni arról, hogy hol vagyok? – támadtam rögtön le, amint földet ért a lábam. – Nem számoltál azzal, hogy ők hárman voltak, te meg egyedül? Ha esetleg valami rosszul sült volna el, akkor nagyon csúnyán megvertek volna! És akkor szerinted én mit tudtam volna csinálni veled, ha?
- Hé, nyugi! – tette a kezét a vállamra. – Először is, nem történt semmi rossz, ezért felesleges most a „mi lett volna, ha”-kon gondolkodni! Másodszor pedig, habár nem látszik rajtam, de nem most verekedtem volna először, és gyűrtem már le sokkal több embert egyszerre!
- Jó, de… - kezdtem bele újra most már inkább aggódva és Kwnagyeont féltve, mintsem indulatosan.
- Nincs de! – szakított félbe. – Most pedig szépen bemész a házba, befekszel az ágyba és holnap reggelig ki sem kelsz onnét, értve vagyok? – mondta már kissé haragosan.
- De mi van, ha még visszajönnek? Nekem nem tűnt úgy, hogy túlságosan meg lennének győződve az igazadról – méltatlankodtam tovább.
- Nem fognak visszajönni, bízz bennem! – nézett a szemeimbe, mire én zavartan kaptam rögtön el a tekintetem.

Próbáltam bízni benne és a szavában, de valahogy nem sikerült teljes mértékben megnyugtatnia. Mindvégig ott motoszkáltak a fejemben a „de mi van, ha” kérdések.
Valószínűleg Kwangyeon észrevette, hogy még mindig nem vagyok benne teljesen biztos, hogy úgy lesz, ahogy ő mondja, ezért biztatóan megölelt. Meglepett hirtelen közelsége, ezért rögtön nem viszonoztam ölelését, csak pár másodperccel később kapcsoltam, de akkorra már elengedett.
- Gyere, elkísérlek a házig, és ha annyira szeretnéd, körül is nézhetünk együtt a környéken, hogy megbizonyosodj a felől, hogy már nincsenek itt – ajánlotta fel kedvesen, amibe rögtön bele is egyeztem. Megragadta a kezem, majd elindultunk körbenézni.

Eleinte észre se vettem, hogy még mindig a csuklómat fogta, csak később, de ekkora ő is észrevette és rögtön el is engedte. Részben örültem neki, mert így legalább tudtam a feladatunkra koncentrálni, részben viszont szomorú voltam.

Minden kis zugot megnéztünk, és valóban semmi nyoma nem volt annak, hogy esetleg itt maradtak volna. A kételyeimet még ennek sem sikerült teljesen eloszlatnia, de most már nem féltem annyira.

Mikor végeztünk, Kwangyeon udvarisan visszakísért a házunkig. Még szívesen vele lettem volna, de tekintve, hogy már késő volt, ezt nem lehetett. A búcsúzást is gyorsan letudtuk, ami igazából érthető is, elvégre nincs mit húzni rajta. Nem ismerjük egymást annyira, hogy még órákig az ajtó előtt beszélgessünk, és egy pár se voltunk, hogy ötmillió búcsúcsókot adjunk egymásnak. Mi ezt egy egyszerű „szia”-val és „jó éjt”-tel le is tudtuk, majd mivel igen hideg volt már kint, rögtön be is mentem a házba, hogy felmelegedjek, és végre nyugovóra térjek.

Az óra már rég éjfélt ütött és az utcák is mind teljesen kihaltak voltak. Mindenki békésen szunyókált a meleg takarója alatt leszámítva egy, jobban mondva hét személyt. Az egyik egy ház ajtaja előtt ült és szinte már-már aludt is a kimerültségtől. Aznap éjjel hideg is volt, de rajta csak egy bőrdzseki volt, ami nem túl sok meleget jelentett számára jelenleg. Ő azonban ennek ellenére is ott maradt, ahol volt, ahelyett, hogy ő is hazament volna.

A másik hat személy hangosan, egyikük szinte már részegen, járta az utakat. Sokat viccelődtek és nevettek, teljesen gondtalanok voltak. Kiélvezték napjaik minden egyes percét és nem igen törődtek olyan dolgokkal, mint mondjuk az iskola vagy tanulás. Igen, ugyanis ez a hét személy igen fiatal volt még, elvégre iskolába jártak. Őket ez sosem foglalkoztatta különösebben, szerettek és szoktak is lógni az óráikról. Csak a zene és a bandájuk foglalkoztatta őket, semmi más. Képesek lettek volna naphosszat gyakorolni, most már végképp, hogy kifejezett „próbatermet” is sikerült szerezniük. A legjobbak akartak lenni, hogy egy szép napon debütálhassanak, együtt, ezzel valóra váltva álmaikat. Annak ellenére, hogy csak titokban voltak fellépéseik eléggé ritkán, ahhoz képest már most is eléggé nagy népszerűségnek örvendhettek. Nem csak kinézetüknek, hanem tehetségüknek is köszönhetően jutottak el idáig. Maguk írták és készítették a számaikat, amikkel meg voltak elégedve. Nem igen voltak riválisaik, szinte minden lány csak értük rajongott. Ez a banda a JOKER néven vált ismertebbé, amibe hét fiú tartozott.

Visszatérve a jelenre, a hat eléggé hangos fiú „elveszett” barátjukat keresték, aki igazából nem is volt olyan messze tőlük, amit ők is pontosan tudtak. Ahol csak végig haladtak, felverték az embereket mély álmukból. Ők ezzel nem törődtek, csak mentek előre, Kwangmint keresve. Nem is olyan sokára befordultak egy sarkon, ahol egyenesen végigmenve meg is találták barátjukat egy ház ajtaja előtti lépcsőn ülve.
- Na mi van, csak nem lekoptatott a csaj? – üdvözölte Kwangmint Hyun Soo.
- Lehet, hogy meg se találta! Amilyen ügyetlen, én még ezt is kinézem belőle! – folytatta Kwangmin ugratását Ha Jin.
- Szerintem, egyszerűen csak jobban csípi Youngmint, ezért szóba se állt már vele! – szólalt meg a kis Kyung Jong is.
- Tökfilkó! – csapta tarkón Ha Jin Kyung Jongot. – Már miért ne állna szóba vele, ha úgy tudja, hogy a két iker egy és ugyanaz a személy?
Kyung Jong erre csak megvonta a vállát.
- Na, és sikerrel járt a terved? – kérdezte Byung Hee Kwangmint.
- Nos, igen. Elmentek, de nem vagyok benne biztos, hogy nem fognak visszajönni – válaszolta Kwangmin.
- És akkor mit tervezel? – vonta fel a szemöldökét Ji Hyuk. – Itt akarsz maradni egész este, hogy őrizd a házát?
- Hát, valami olyasmi – motyogta Kwangmin, miközben megdörzsölte a lefagyott orrát.
- Ember! – csattant fel Ha Jin.  –Te nem vagy normális! Meg akarsz fagyni? Piszok hideg van! Mire ideértünk, teljesen szétfagytam!
- Ha ennyire zavar a hideg, akkor talán jobban felöltözhettél volna okos tojás! – kapott az alkalmon Kyung Jong, hogy visszavágjon.

Ezek ketten nagyon szerették piszkálni egymást, olyanok voltak mint egy öreg házaspár.
- És szerinted hogy néztem volna ki egy nagy téli kabátban, ha?
- Persze, mert téged csak a külsőd érdekel, tükör herceg!
- Befejeznétek? – szólalt meg most először Do Il is. – Felvertek itt mindenkit, még Kwangmin csaját is, és akkor majd nézhettek!
- Szerintem is jobban tennétek, ha inkább mennétek – bólintott Kwangmin is. – Nem kell feleslegesen szétfagynotok miattam. Majd rövidesen én is már hazamegyek, csak szeretnék megbizonyosodni abban, hogy tényleg nem jönnek vissza.
- Dehogy hagyunk itt! – mosolygott Byung Hee.
- Itt maradunk veled – mondta Ji Hyuk is.
- Csak ne tegyetek tönkre semmit, jó? Lehetőleg halkak legyetek, ha ennyire maradni akartok – célzott Kwangmin az utolsó mondatával leginkább Ha Jin és Kyung Jong viselkedésére.
- Ha ennyire szeretnéd, akkor megpróbáljuk visszafogni magunkat – ült le Kyung Jong Kwangmin mellé.
- De holnap majd ne gyertek nekem panaszkodni a ma este miatt! – figyelmeztette Kwangmin a többieket.
- Nem ez lesz az első alkalom, hogy együtt szétfagytunk – foglalt helyet Hyun Soo is.
- Még mindig jobb itt ülni, mint a rendőrség elől menekülni – vonta meg a vállát Ji Hyuk.
- Az egyszer biztos – felelte Byung Hee.
- Amúgy is volt már részünk rosszabb élményben is, mint hogy egy éjszaka megfagyunk – mondta Do Il is, majd mind helyet foglaltak a lépcsőn.

Ezután még olyan egy-két óráig itt ücsöröghettek, amikor Kwangmin úgy döntött, hogy most már nem tér vissza a három alak, és haza mehetnek. Nagy nehezen felkászálódtak, majd továbbra is töretlen jókedvvel indultak haza.