9. fejezet

- Nyugi, csak én vagyok – szólalt meg az alak, miközben elengedett, majd mellém lépett. Ezer közül is felismertem volna ennek a személynek a hangját. Nagy kő esett le a szívemről, ahogy arcát is megpillantottam.
- Kwangyeon! – kiáltottam fel megkönnyebbülten egy kis boldogsággal is vegyítve. - Hát te? – mosolyogtam rá. Nem tudom miért, de rögtön jobb kedvre derültem, amint megjelent.
- Csak erre jártam – legyintett.
- Itt laksz a közelben? – érdeklődtem.
- Aha – bólintott.
- Az érdekes, mert én még egyszer sem láttalak erre, pedig már 17 éve itt lakom, és szinte mindenkit ismerek már látásból – feleltem összevont szemöldökkel.
- Nem rég költöztünk ide.
- Valóban? És pontosan hova? – kérdeztem azon morfondírozva, hogy vajon ki adhatta el a házát a környékünkön, de akármennyire is törtem a fejem, senki nem jutott eszembe, aki esetleg elköltözhetett. Békés környék ez, ahol minden lakos szeret élni és meg vannak elégedve az itteni környezettel. Habár itt van szinte egy köpésnyire a Han folyótól, mégis alig hallatszódik el idáig a nagyvárosi zajok. A főúttól eléggé messze esik ez a terület ahhoz, hogy ne járjon errefelé túl sok olyan autó, aminek semmi keresni valója sincs itt. Úgyhogy tényleg nincs semmi, ami zavarná az embereket.

- Leülhetek? – kérdezte Kwangyeon, ezzel megszakítva a gondolatmenetem. Csak ekkor jöttem rá, hogy mennyire elkalandoztam. Hirtelen sok kellemes emlék jutott eszembe, amiktől akaratlanul is elmosolyodtam. Habár nekem csak pár percnek tűnt, amíg a múlton elmélkedtem, de azt hiszem, egy negyed óra is eltelhetett abból ítélve, hogy Kwangyeon várakozóan nézett rám, és hogy felváltva nehézkedett lábaira.

- Mi? Bocsi, nem figyeltem.
- Csak azt kérdeztem, hogy leülhetek-e.
- Persze. Nem az enyém a hinta, hogy engedélyt kelljen kérned tőlem – vontam meg a vállam.
- Akkor gondolom, nem is zavarok.
- Nem – válaszoltam, mire Kwangyeon minden további szó nélkül helyet foglalt mellettem.

Ezt követően egy jó ideig csendben, saját gondolatainkba merülve üldögéltünk egymás mellett, miközben én zavartan rugdostam a homokot, ami a hintát körbe vette. Kwangyeon csak előre meredt a semmibe, míg én a földet bámultam.
Olyan sok dolog volt, amit meg szerettem volna tudni róla, de nem tudtam, mit kérdezzek meg először és semmit nem szerettem volna kihagyni.
Ez volt az egyik ok, amiért nem szóltam egy szót se hozzá, a másik pedig ő volt. Már tapasztaltam, hogy nem túl beszédes, de nem is nagyon szokta törni magát azon, hogy beszédbe elegyedjen velem, és én meg nem akartam kezdeményezni. Nem tudtam eldönteni, hogy zavarnám-e a folytonos csacsogásommal, vagy sem.
A közénk beállt csend is csak azt jelentette, hogy nincs közös témánk. Legalábbis eddig még nem nagyon találtam olyat, amiről mindketten szívesen beszéltünk volna, nem mintha olyan régóta ismerném és olyan sokat beszéltünk volna egymással.

Végül - meglepő módon - úgy döntöttem, hogy én szólalok meg először.
- Hova kellett menned tegnap? – kérdeztem félre téve az életével kapcsolatos kérdéseket.

- Annyira nem fontos – legyintett. Már éppen reagálni akartam erre valamit, de ő megelőzött a saját kérdésével. – De ugye követted az utasításaim? Mire haza értél, már nem voltak ott, ugye? – kérdezte aggódva. Habár az arcáról nem tudtam leolvasni semmit a sötét miatt, a hangja tökéletesen tükrözte érzelmeit.
- Igen, követtem. És szerencsére már nem volt itt egy lélek se.
- Akkor jó – sóhajtott fel.
- Habár ma már egyszer megköszöntem mindent, szeretnék még egyszer köszönetet mondani neked – néztem mélyen a szemébe. – Azt hiszem, nem fogom tudni elégszer elmondani, hogy mennyire is hálás vagyok azért, amiért már kétszer is megmentettél. Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt a nagy törődést, de nagyon köszönöm! – mosolyogtam rá, amit ő is viszonzott, de válaszolni nem válaszolt semmit. Mondjuk nem is kellett, hogy mondjon erre bármit is.
Tekintetem újra a földre szegeztem és a gondolataimba merültem. Igazából nem sok minden járt a fejemben, csak élveztem a pillanatot, hogy kettesben lehetek Kwangyeonnal anélkül, hogy bárki is megzavarna.
Egy tíz perc után végül mégis csak megszólaltam, megint.
- Még mindig nem értem, hogy miért foglalkozol velem ennyit – csóváltam a fejem. Kwangyeon erre nem szólt semmit - amin meg se lepődtem -, csak mosolyogva megvonta a vállát.
- Magam sem tudom – felelte.
- De biztos van valami! – erősködtem. – Nem mondhatod, hogy véletlenül kerültél a házamba olyankor, amikor senki nem volt otthon!
- Igazad van – mosolyodott el. Pár percig még várt a válasszal, valószínűleg azon gondolkodott, hogy az igazat mondja-e vagy sem. – Azt hiszem, van benned valami, ami megfogott, és habár nem is ismerlek nagyon, mégis mindig azon aggódom, hogy vajon bajod esett-e. Azt hiszem, emiatt, de igazából én sem tudom.
- Értem – motyogtam, majd szemeim újból a homokra szegeztem. Nem tudtam, hogy erre mit is válaszolhatnék, olyan hirtelen jött az egész. Nem erre számítottam, és még egy fiú se mondott nekem ilyen… szépeket. Igen, szépeket. Azt gondoltam, hogy csak szánalomból van velem, de nem. Valamilyen okból kifolyólag érdeklem őt és ez boldoggá tett.
Felemeltem a fejem és felé fordultam, hogy megkérdezzek még valamit, de a hirtelen támadt közelségétől a torkomon akadt a szó. Alig pár centi választott el tőle, és szemmel láthatólag az ajkaimat bámulta, majd egyre csak közeledett. Nem mertem semmit se csinálni, teljesen lefagytam. Aztán amikor már majdnem megcsókolt, egy pár ajtócsapódás következtében kirepült egy madár a mögöttünk lévő bokorból, mire mi szétugrottunk, megint. Ösztönösen a házunk irányába kaptam a fejem, amit Kwangyeon is követett. És akkor megláttam az ismerős autót egyenesen a bejárati ajtónk előtt. Szemeim kitágultak, légzésem és szívverésem felgyorsult és a tenyerem izzadni kezdett. Rögtön azon kezdett el kattogni az agyam, hogy most mit csináljak, de egyszerűen nem tudtam tisztán gondolkodni a pániktól. Futni akartam, de a lábaim nem mozdultak, és azt se tudtam, hogy melyik irány lenne a tökéletes menekülési útvonal.

- Gyorsan bújj el! – rántott fel sietősen Kwangyeon a karomnál fogva. Még fel se fogtam, hogy mit mond, de ő már lökött is egy közelebbi fa irányába.
- Gyerünk, menj már! Észre fognak venni! – sürgetett.
- De miért kell fára másznom? Miért nem futunk csak el? – értetlenkedtem kétségbeesetten.
- Azért, mert ha észrevettek már, akkor utánad erednének és elkapnának, de ha még nem láttak meg, akkor a hirtelen támadt mozgás esetleg felkeltheti a figyelmüket. Jobb csendben és gyorsan elbújni – magyarázta suttogva.
Idegesen fújtattam egyet, mert be kellett vallanom, hogy igaza van. Csakhogy nem akartam fára mászni!
- De mi van, ha észrevesznek a fán? – pánikoltam.
- Nem fognak, nyugodj meg – mosolygott rám biztatóan, majd rögtön el is komolyodott. – De most mássz, mert tényleg észre fognak venni, ha késlekedünk!
Aprót bólintottam, majd további kifogás keresése helyett inkább elkezdtem a fára felmászni. Két kézzel megfogtam egy-egy vastag ágat, majd elkezdtem felhúzni magam. Már épp visszazuhantam volna a földre, amikor Kwangyeon a lábaimnál fogva feltolt.
- Menj egy kicsit feljebb egy olyan helyre, ahol kényelmes. Nem szabad megmozdulnod és semmit sem szabad megmozgatnod. De legfontosabb! Bármit is hallasz, bármi is történjék, nem szabad lejönnöd, csak akkor, amikor hallod, hogy elmennek, vagy ha én szólok. Más különben nem, jó? – kérdezte, mire én bólintottam, bár ezt valószínűleg nem látta.
- És veled mi lesz? – kérdeztem aggódva. – Te nem bújsz el?
- Velem minden rendben lesz, de most menj és tartsd magad ahhoz, amit mondtam! – felelte sietősen, majd szinte még be se fejezte a mondatát, mikor már el is tűnt a szemeim elől.  Tovább én se vártam, hanem egy kicsit feljebb másztam, hogy lentről ne lehessen látni. Szerencsére nem sokkal magasabban volt egy nagy és vastag ág, amin kényelmesen el tudtam helyezkedni. Ezután lélegzet visszafojtva vártam. Nem kicsit féltettem Kwangyeont, de mi mást tehettem volna? Nem akartam a saját kárunkra veszekedni vele, amivel valószínűleg felhívtam volna a figyelmet magunkra, ezért inkább úgy tettem, ahogy utasított.

Nem sokkal ezután meghallottam egy pár igen cifra káromkodást, amit pár perc elteltével léptek zaja is követett. Egyre közelebbről hallottam a három alak keltette zajokat, majd amikor Pyo Joo megszólalt, be tudtam határolni, hogy hol voltak: Kwangyeonnál.
- Hét, te! – kiáltott oda feltételezem Kwangyeonnak.
- Nem láttál errefelé véletlenül egy lányt? – kérdezte a hangból ítélve Hyun Woo.
- Laknak egy páran erre felé és láttam egy-két lányt itt – felelte Kwangyeon eléggé lazán és nem törődőmön. – Hogy néz ki? Lehet, hogy pont őt láttam nem is olyan régen.
- Na, ne szórakozz velünk! – emelte fel a hangját Pyo Joo. – Válaszolj normálisan, vagy még a…
- Pyo Joo, elég! – állította le Seung Hoon a barátját. Gondolom valami csúnyát akart mondani Kwnagyeonnak, de szerencsére nem sikerült neki befejezni a mondatot.
- Nem járt véletlenül ebben a házban egy göndörebb, barna hajú lány? - vette át az irányítást Seung Hoon.
- Hm… hadd gondoljam át – mondta Kwangyeon, majd pár másodperc elteltével folytatta. – Azt hiszem láttam itt nem olyan régen. Épp telefonált valakivel, aztán pedig elment.
- És nem hallottad véletlenül, hogy mikor jön vissza? – kérdezte továbbra is Seung Hoon.
- Nem értettem mindent jól, de azt hiszem, ma már nem jön vissza.
- Miért, hova ment?
- Valamilyen haverjával beszélt szerintem és hozzá ment. Azt hiszem, ott is alszik.
- Értem – felelte Seung Hoon. – Köszi szépen – intézte még szavait Kwangyeonnak, majd a barátai felé fordult. -  Gyertek, menjünk – mondta, majd a távolodó léptek zajából ítélve elmentek, amit a kocsi ajtajának csapódása is megerősített. Pár perccel később pedig meghallottam Kwangyeon hangját.
- Soo Ah! – kiáltott fel halkan. - Elmentek, lejöhetsz!
A biztonság kedvéért még meg akartam kérdezni tőle, hogy biztos-e benne, de inkább nem tettem. Egy percig se akartam tovább fenn maradni a fán. Mondhatják, hogy kényes vagyok, de nem volt túl kényelmes ott ülni úgy, hogy még megmozdulnom sem volt szabad.

Sietősen ugyan, de óvatosan ereszkedtem le a fáról.
- Hogy lehettél ilyen meggondolatlan, hogy ott maradsz és elkezdesz nekik össze-vissza hazudozni arról, hogy hol vagyok? – támadtam rögtön le, amint földet ért a lábam. – Nem számoltál azzal, hogy ők hárman voltak, te meg egyedül? Ha esetleg valami rosszul sült volna el, akkor nagyon csúnyán megvertek volna! És akkor szerinted én mit tudtam volna csinálni veled, ha?
- Hé, nyugi! – tette a kezét a vállamra. – Először is, nem történt semmi rossz, ezért felesleges most a „mi lett volna, ha”-kon gondolkodni! Másodszor pedig, habár nem látszik rajtam, de nem most verekedtem volna először, és gyűrtem már le sokkal több embert egyszerre!
- Jó, de… - kezdtem bele újra most már inkább aggódva és Kwnagyeont féltve, mintsem indulatosan.
- Nincs de! – szakított félbe. – Most pedig szépen bemész a házba, befekszel az ágyba és holnap reggelig ki sem kelsz onnét, értve vagyok? – mondta már kissé haragosan.
- De mi van, ha még visszajönnek? Nekem nem tűnt úgy, hogy túlságosan meg lennének győződve az igazadról – méltatlankodtam tovább.
- Nem fognak visszajönni, bízz bennem! – nézett a szemeimbe, mire én zavartan kaptam rögtön el a tekintetem.

Próbáltam bízni benne és a szavában, de valahogy nem sikerült teljes mértékben megnyugtatnia. Mindvégig ott motoszkáltak a fejemben a „de mi van, ha” kérdések.
Valószínűleg Kwangyeon észrevette, hogy még mindig nem vagyok benne teljesen biztos, hogy úgy lesz, ahogy ő mondja, ezért biztatóan megölelt. Meglepett hirtelen közelsége, ezért rögtön nem viszonoztam ölelését, csak pár másodperccel később kapcsoltam, de akkorra már elengedett.
- Gyere, elkísérlek a házig, és ha annyira szeretnéd, körül is nézhetünk együtt a környéken, hogy megbizonyosodj a felől, hogy már nincsenek itt – ajánlotta fel kedvesen, amibe rögtön bele is egyeztem. Megragadta a kezem, majd elindultunk körbenézni.

Eleinte észre se vettem, hogy még mindig a csuklómat fogta, csak később, de ekkora ő is észrevette és rögtön el is engedte. Részben örültem neki, mert így legalább tudtam a feladatunkra koncentrálni, részben viszont szomorú voltam.

Minden kis zugot megnéztünk, és valóban semmi nyoma nem volt annak, hogy esetleg itt maradtak volna. A kételyeimet még ennek sem sikerült teljesen eloszlatnia, de most már nem féltem annyira.

Mikor végeztünk, Kwangyeon udvarisan visszakísért a házunkig. Még szívesen vele lettem volna, de tekintve, hogy már késő volt, ezt nem lehetett. A búcsúzást is gyorsan letudtuk, ami igazából érthető is, elvégre nincs mit húzni rajta. Nem ismerjük egymást annyira, hogy még órákig az ajtó előtt beszélgessünk, és egy pár se voltunk, hogy ötmillió búcsúcsókot adjunk egymásnak. Mi ezt egy egyszerű „szia”-val és „jó éjt”-tel le is tudtuk, majd mivel igen hideg volt már kint, rögtön be is mentem a házba, hogy felmelegedjek, és végre nyugovóra térjek.

Az óra már rég éjfélt ütött és az utcák is mind teljesen kihaltak voltak. Mindenki békésen szunyókált a meleg takarója alatt leszámítva egy, jobban mondva hét személyt. Az egyik egy ház ajtaja előtt ült és szinte már-már aludt is a kimerültségtől. Aznap éjjel hideg is volt, de rajta csak egy bőrdzseki volt, ami nem túl sok meleget jelentett számára jelenleg. Ő azonban ennek ellenére is ott maradt, ahol volt, ahelyett, hogy ő is hazament volna.

A másik hat személy hangosan, egyikük szinte már részegen, járta az utakat. Sokat viccelődtek és nevettek, teljesen gondtalanok voltak. Kiélvezték napjaik minden egyes percét és nem igen törődtek olyan dolgokkal, mint mondjuk az iskola vagy tanulás. Igen, ugyanis ez a hét személy igen fiatal volt még, elvégre iskolába jártak. Őket ez sosem foglalkoztatta különösebben, szerettek és szoktak is lógni az óráikról. Csak a zene és a bandájuk foglalkoztatta őket, semmi más. Képesek lettek volna naphosszat gyakorolni, most már végképp, hogy kifejezett „próbatermet” is sikerült szerezniük. A legjobbak akartak lenni, hogy egy szép napon debütálhassanak, együtt, ezzel valóra váltva álmaikat. Annak ellenére, hogy csak titokban voltak fellépéseik eléggé ritkán, ahhoz képest már most is eléggé nagy népszerűségnek örvendhettek. Nem csak kinézetüknek, hanem tehetségüknek is köszönhetően jutottak el idáig. Maguk írták és készítették a számaikat, amikkel meg voltak elégedve. Nem igen voltak riválisaik, szinte minden lány csak értük rajongott. Ez a banda a JOKER néven vált ismertebbé, amibe hét fiú tartozott.

Visszatérve a jelenre, a hat eléggé hangos fiú „elveszett” barátjukat keresték, aki igazából nem is volt olyan messze tőlük, amit ők is pontosan tudtak. Ahol csak végig haladtak, felverték az embereket mély álmukból. Ők ezzel nem törődtek, csak mentek előre, Kwangmint keresve. Nem is olyan sokára befordultak egy sarkon, ahol egyenesen végigmenve meg is találták barátjukat egy ház ajtaja előtti lépcsőn ülve.
- Na mi van, csak nem lekoptatott a csaj? – üdvözölte Kwangmint Hyun Soo.
- Lehet, hogy meg se találta! Amilyen ügyetlen, én még ezt is kinézem belőle! – folytatta Kwangmin ugratását Ha Jin.
- Szerintem, egyszerűen csak jobban csípi Youngmint, ezért szóba se állt már vele! – szólalt meg a kis Kyung Jong is.
- Tökfilkó! – csapta tarkón Ha Jin Kyung Jongot. – Már miért ne állna szóba vele, ha úgy tudja, hogy a két iker egy és ugyanaz a személy?
Kyung Jong erre csak megvonta a vállát.
- Na, és sikerrel járt a terved? – kérdezte Byung Hee Kwangmint.
- Nos, igen. Elmentek, de nem vagyok benne biztos, hogy nem fognak visszajönni – válaszolta Kwangmin.
- És akkor mit tervezel? – vonta fel a szemöldökét Ji Hyuk. – Itt akarsz maradni egész este, hogy őrizd a házát?
- Hát, valami olyasmi – motyogta Kwangmin, miközben megdörzsölte a lefagyott orrát.
- Ember! – csattant fel Ha Jin.  –Te nem vagy normális! Meg akarsz fagyni? Piszok hideg van! Mire ideértünk, teljesen szétfagytam!
- Ha ennyire zavar a hideg, akkor talán jobban felöltözhettél volna okos tojás! – kapott az alkalmon Kyung Jong, hogy visszavágjon.

Ezek ketten nagyon szerették piszkálni egymást, olyanok voltak mint egy öreg házaspár.
- És szerinted hogy néztem volna ki egy nagy téli kabátban, ha?
- Persze, mert téged csak a külsőd érdekel, tükör herceg!
- Befejeznétek? – szólalt meg most először Do Il is. – Felvertek itt mindenkit, még Kwangmin csaját is, és akkor majd nézhettek!
- Szerintem is jobban tennétek, ha inkább mennétek – bólintott Kwangmin is. – Nem kell feleslegesen szétfagynotok miattam. Majd rövidesen én is már hazamegyek, csak szeretnék megbizonyosodni abban, hogy tényleg nem jönnek vissza.
- Dehogy hagyunk itt! – mosolygott Byung Hee.
- Itt maradunk veled – mondta Ji Hyuk is.
- Csak ne tegyetek tönkre semmit, jó? Lehetőleg halkak legyetek, ha ennyire maradni akartok – célzott Kwangmin az utolsó mondatával leginkább Ha Jin és Kyung Jong viselkedésére.
- Ha ennyire szeretnéd, akkor megpróbáljuk visszafogni magunkat – ült le Kyung Jong Kwangmin mellé.
- De holnap majd ne gyertek nekem panaszkodni a ma este miatt! – figyelmeztette Kwangmin a többieket.
- Nem ez lesz az első alkalom, hogy együtt szétfagytunk – foglalt helyet Hyun Soo is.
- Még mindig jobb itt ülni, mint a rendőrség elől menekülni – vonta meg a vállát Ji Hyuk.
- Az egyszer biztos – felelte Byung Hee.
- Amúgy is volt már részünk rosszabb élményben is, mint hogy egy éjszaka megfagyunk – mondta Do Il is, majd mind helyet foglaltak a lépcsőn.

Ezután még olyan egy-két óráig itt ücsöröghettek, amikor Kwangmin úgy döntött, hogy most már nem tér vissza a három alak, és haza mehetnek. Nagy nehezen felkászálódtak, majd továbbra is töretlen jókedvvel indultak haza.

8. fejezet

Meghökkenve meredtem Kwangyoen haverjára. Pár pillanatig ő is ugyanúgy nézett ránk, mint én rá, de aztán elvigyorodott, amit megint csak nem értettem.
Ki az a Youngmin? Egyáltalán miért hívta így Kwangyeont? Ez most csak valami becenév, vagy mi?

Magyarázatra várva kaptam vissza a tekintetem Kwangyeonra. Azt hittem, hogy természetes, hogy így hívják, de ha jól láttam, akkor ő is ugyanannyira, ha csak nem jobban, meg volt lepve, mint én.

 - De, persze. Rögtön megyek – válaszolta, majd visszafordult felém.
- Youngmin? – kérdeztem még mindig kissé sokkos állapotban. – Nem Kwangyeon a neved?

- De-de – kezdett bele a magyarázkodásba. – Csak van Jeongminnek egy macskája, akit Youngminnek hívnak, és mivel nagyon hasonlítok rá, ezért néha így szokott hívni, mert tudja, hogy odavagyok a macskákért – fejezte be, majd kínosan elmosolyodott, mire én összevontam a szemöldököm. Nagyon furcsa volt nekem ez az egész, és olyan volt, mintha egy rögtönzött hazugság lett volna, de végül inkább ráhagytam.
- És ki az a Jeongmin? – néztem rá kérdőn.
- A haverom, aki az előbb szólt.
- Óh, értem. Így már minden világos – bólintottam.
- De én akkor most megyek, mert már várnak – felelte sietősen. – Majd még beszélünk – intett, majd meg sem várva a válaszom, elviharzott. Ahogy utolérte a barátait, megláttam, hogy Ji Hye és társasága utánuk erednek, majd amikor Kwangyeon megállt, hogy letegye a tálcáját, megbökte az oldalát. Kwangyeon rámosolygott, majd miután a megfelelő helyre tette a tálcáját, átölelte Ji Hye vállát, és így indultak tovább.
Pár percig még némán néztem utánuk, majd inkább jobbnak láttam, ha elfelejtem és nem foglalkozom azzal, amit az előbb láttam, mert ez nem jelent feltétlenül semmi rosszat. Kwangyeon biztos csak sajnálatból csinálta ezt.

A suli után nem akartam rögtön hazamenni, és Min Jit sem akartam folyamatosan zaklatni, mivel az elkövetkezendő pár napban biztos egyedül szeretne lenni; ezért elindultam a városba sétálni. Amúgy is el kellett volna jönnöm bevásárolni, mert a hűtő kissé már üres volt, így ez pont kapóra jött. A szokásos bevásárló helyünkre mentem. Már törzsvásárlók voltunk itt, ami sok-sok kedvezményt és akciót vont maga után. Nagyon kedves a bolt tulajdonosa, anyáék személyesen is ismerték. Párszor járt már nálunk vacsorára, de én közelebbről nem ismerem.

Két teli szatyorral a kezemben jöttem ki a boltból és indultam lassan haza. Egyáltalán nem siettem, volt időm. Békésen sétálgattam, miközben a kirakatot nézegettem. Elsősorban csak nézelődtem, de ha egy jó kis ruhát, vagy ékszert találtam volna, akkor azt megvettem volna Min Jinek ajándékba, ugyanis pár nap múlva lesz szülinapja. Mindig partit szokott rendezni, amin számomra sok ismeretlen egyén is jelen szokott lenni. Nagyon jók szoktak lenni ezek a bulik, bár én inkább csak a jelenlévőkre szoktam figyelni, hogy nehogy bármit is tönkre tegyenek. Remélem, hogy a mostani lelkiállapota miatt nem fogja lefújni az egészet. Neki is jót tenne, ha kicsit kikapcsolódna, ami kicsit el is terelné a figyelmét a bajairól.
Ahogy így sétálgattam, észrevettem nem sokkal előttem egy ismerős alakot. Pont úgy nézett ki, mint Min Ji, de nem voltam benne biztos. Nem hittem, hogy ilyen gyorsan sikerült neki feldolgoznia azt a tényt, hogy terhes. Bár, ki tudja. Min Ji néha még engem is meg tudott lepni. Összehúztam a szemeim, hogy jobban lássam, mert a nap pont onnét sütött, így nehezebben tudtam kivenni az alakot, de nem tévedtem, valóban ő volt. Csendben odaosontam mellé abban reménykedve, hogy sikerül meglepnem.
- Min Ji, szia! – tettem rá hirtelen a kezem vállára, mire ő ijedten összerezzent.
- Jézusom, Soo Ah! – fordult felém. – A frászt hoztad rám.
- Bocsi – mosolyodtam el. – Hát te?
- Csak kijöttem egy kicsit sétálni és friss levegőt szívni – válaszolta.
- És jobban vagy már? – kérdeztem tőle aggodalommal teli hangon.
- Már jobban, köszi – mosolygott rám.
- És a szüleidnek elmondtad már?
- Nem, még nem – csóválta a fejét. – De nem is tervezem még. Nem akarom ezzel is még pluszban terhelni őket. Elég gondjuk van nélkülem is.
- Baj van otthon?
- Aha. Megint egyre gyakrabban veszekszenek, főként apa cége miatt.
- Minden rendben lesz – nyugtattam. – Már többször is előfordult, nem? És akkor sem lett semmi baj belőle. Most se lesz – mosolyogtam rá, amit ő is viszonzott.
- Úgy legyen.
- És mit néztél? – fordultam a kirakat felé. Különböző színű, márkájú és árú festék és grafiti sorakozott szorosan egymás mellett nagyság szerint. Nem értettem, hogy Min Ji mit keresett itt pontosan.
A kirakat üvegében visszatükröződött az utca velünk együtt, így láttam, hogy kérdésemre Min Ji arcáról rögtön lehervadt a mosoly.
- Öm… semmit – felelte zavartan.
- A festékeket nézted? – faggattam tovább.
- Aha.
- Mire kell?
- Á, semmi lényeges – legyintett, majd pár másodperc múlva folytatta. – Csak azon gondolkoztam, hogy át szeretném festeni a szobámat egy másik színre – hadarta el gyorsan, majd idegesen félrenézett.
- Tényleg? És milyenre?
- Még nem tudom, csak unom már a mostanit. Lehet, hogy nem is teljesen másik színt akarok, hanem csak feldobni valami sötétebbel. Például, hogy az egyik falrészt, mondjuk azt, amelyiknél az ágyam van, feketére festem, vagy valami hasonlóra.
- Az valóban jól nézne ki. Ha kell segítség, akkor csak szólj. Bármikor szívesen segítek – mondtam.
- Persze, köszi – mosolygott rám.
- Jut eszembe, akkor hogyan lesz a vasárnap? Tartasz bulit?
- Még nem is gondolkoztam ezen, de szerintem igen – bólintott. – Majd még beszélünk erről, de nekem most mennem kell. Szia! – köszönt el, majd gyorsan el is húzta a csíkot, mire én kérdőn fordultam utána. Nem értettem, hogy hirtelen mi ütött belé. Meg se várta, hogy válaszoljak neki. Ma valamiért mindenki gyorsan itt hagy…
Habár csak rövid időre találkoztunk, de jó volt vele beszélgetni és azt is jó volt látni, hogy végre újra önmagam, legalábbis valamennyire. Reméltem is, hogy gyorsan feldolgozza a történteket, elvégre erős lány. Kicsi a bors, de erős, mint szokták mondani. Min Jire ez teljesen igaz. Pici és vékony, de nagyszája van, nagyon erős és kitartó.
Még mielőtt elindultam volna, még egyszer visszafordultam a festékekhez, hogy jobban szemügyre vegyem őket. Megnéztem az árukat, és hogy milyen szín illene Min Ji vajszínű szobájához, mert eszembe jutott, hogy mi lenne, ha ezt venném meg neki ajándékba, de inkább el is vetettem ezt a gondolatot. Ez nem lenne túl jó ajándék. Én se örülnék neki.
Már 8 körül járhatott az idő, amikor úgy döntöttem, hogy ideje eltűnnöm itthonról. Nem akartam megvárni se Kwangyeont, aki lehet, hogy nem is jön el megint; és Seung Hoonékat sem. Direkt lekapcsoltam minden lámpát és az ajtókat is bezártam, hogy azt higgyék, nem vagyok otthon. Talán akkor elmennek és nem fogják megvárni, míg haza érek.
Mielőtt elindultam volna, még át is öltöztem: egy fekete színű melegítőnadrágot és egy szintén sötét színű kabátot vettem fel. Eltettem a mobilom és a biztonság kedvéért egy kis aprót is magammal vittem, elvégre ki tudja, mikor érek haza és nem akartam úgy járni, mint tegnap este.
Aztán amikor elhagytam a házat, rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy hova menjek.  Nem akartam messzire elcsavarogni, de azt se akartam, hogy észrevegyenek. Ahogy körbekémleltem, szerencsére megláttam egy kis játszóteret, ami kellő távolságra volt a házunktól. Csendben, de gyorsan odamentem és elfoglaltam a jobb oldali hintát. Fejemre feldobtam a kapucnit, hogy még felismerhetetlenebb legyek. Egy mély lélegzetvétel után készenlétbe helyeztem a lábaim, hogy ha esetleg jönnek és meglátnak, akkor még időben el tudjak futni. Aztán szemeimet a házunkra szegeztem. Tökéletesen be lehetett innét látni az egész környékünket, úgyhogy ha Seung Hoonék közelednének, akkor nekem még bőven lesz időm, hogy gyorsan elszaladjak. Soha nem szerettem semmit sem a véletlenre bízni és most már biztos voltam benne, hogy amikor azt mondták, hogy majd itthon megvárnak, komolyan is gondolták. Megvallva az igazat, amikor először hallottam, nem nagyon hittem nekik. Nem gondoltam volna, hogy Min Ji tényleg kikotyogta volna a lakcímemet mindenféle gyanú nélkül. Máshonnét meg nem szerezhették volna meg. Max akkor, ha követtek volna hazáig egyik nap, de azt észrevettem volna, meg akkor rögtön elrabolhattak volna, vagy azt csinálhatták volna, amit akarnak. Egyáltalán nem értem, hogy mi értelme van az egésznek, amit csinálnak. Na mindegy, nem is érdekel komolyabban, mert így legalább tudom, hogy jönni fognak és van időm meglógni előlük. 

Már egy jó húsz perce itt ülhettem, de még senki sem jött. Tudtam, hogy csak idő kérdése, hogy ideérjenek, de mégis kezdtem kicsit elbizonytalanodni benne. Lehet, hogy rájöttek, hogy nem érdemes rám az időt vesztegetni, és már tovább is álltak. Ezt szerettem volna hinni, de éreztem, hogy ma is itt lesznek.
Teljesen a gondolataimba voltam merülve, így nem hallottam meg, amikor valaki mögém lopódzott. Csak akkor eszméltem fel, amikor hirtelen két kéz ragadta meg a vállam, aminek hatására nagyon megijedtem, de még mielőtt bármit is tenni tudtam volna, befogta a szám, ezzel tökéletesen elfojtotta a feltörni készülő sikolyom. Szemeim kitágultak és szinte teljesen biztos voltam benne, hogy Seung Hoon az. 

7. fejezet

Nem tudtam, hogy mit csinálhattam volna, és mivel féltem, hogy Seung Hoonék még otthon vannak, jobbnak láttam, ha követem Kwangyeon utasításait. Egész idő alatt a Han folyó partján bolyongtam, és még egy kávézóba se mehettem el, mert nem volt nálam egy fitying se.

Egy jó egy órás séta után, mikor már kellőképp szétfagytam, elindultam haza. Legszívesebben rohantam volna, annyira fáztam, de nem voltam benne teljesen biztos, hogy már elmentek, ezért inkább szép nyugisan mentem.

Kereken éjfélre értem vissza, és szerencsére egy lélek se volt a környékünkön, még az utcán se, legalábbis látszólag. Ki tudja, lehet, hogy elbújtak egy kuka mögé, és csak arra vártak, hogy megjelenjek. Nem akartam semmit se a véletlenre bízni, ezért elővettem a telefonom és megnyitottam a névjegyzéket Kwangyeon nevénél, hogy ha kell, akkor csak meg kelljen nyomnom a gombot és kész. Erősen szorítottam a készüléket a kezemben és a lehető leghalkabban közelítettem meg a bejárati ajtót. Alaposan megnéztem mindent, megfontoltan lépkedtem és minden apró neszre felkaptam a fejem. A szívem a torkomban dobogott és mindenem reszketett. Ahogy egyre közelebb értem az ajtóhoz, egyre feszültebb lettem. Eddig semmi különöset nem észleltem, ami miatt még frusztráltabb lettem. Halkan lenyomtam a kilincset és kitártam az ajtót. Attól féltem, hogy megpillantom a három fiút, miközben a nappaliban ülnek, és engem bámulnak, de szerencsére nem ez a látvány fogadott. Az egész házon sötétség honolt, de ez még nem tudott eléggé megnyugtatni. Lehet, hogy itt állnak az ajtó mellett, és amint belépek, befogják a szám, leütnek és elrabolnak.

Óvatosan benyúltam a villanykapcsolóért és megnyomtam azt. A hirtelen támadt fény kicsit bántotta a szemem, de még így is ki tudtam venni, hogy senki sincs bent. Aztán, ahogy egyre beljebb értem, egyre jobban megnyugodtam. Semmi nyoma nem volt annak, hogy itt jártak volna. Minden úgy volt, ahogy a távozásomkor hagytam.

Ezután már „nyugodtan” tudtam aludni, már amennyire alvásnak lehet nevezni azt, amit én csináltam. Egész éjszaka forgolódtam, és alig bírtam kiverni a fejemből Kwangyeon arcát. Sokszor előkaptam a telefonom, hogy írjak neki egy SMS-t, de rögtön el is vetettem ezt az ötletet és jó messzire eldobtam azt, hogy nehogy kísértésbe essek. Nem mintha tudtam volna bármit is írni neki, de már az is megfordult a fejemben, hogy felhívom, mondván, hogy még nem mentek el, így újra idejönne, és még láthatnám. Ennyire elvetemült azért még se akartam lenni, ezért kénytelen voltam betelni az emlékeimben lévő arcával.

Reggel már az első napsugár felébresztett, pont akkor, amikor már egész jót aludtam, de hiába próbáltam visszaaludni, nem jött újra álom a szememre. Egy nagy sóhaj kíséretében keltem ki az ágyból és indultam el elvégezni a reggeli teendőket. A suliba is csak becsengetésre akartam beérni, így mindent csigalassúsággal csináltam. Még magamat is megleptem azzal, hogy ennyire el tudtam húzni a dolgokat, mivel mindig is gyorsan csináltam mindent. Mondjuk, annyira nem volt nehéz eltölteni az időt. Teljesen a gondolataimba voltam merülve, így például, amikor töltöttem magamnak vizet, annyira nem figyeltem, hogy csak akkor kaptam észbe, amikor már annyira tele volt a pohár, hogy kifolyt belőle a víz. De ezt is csak akkor vettem észre, amikor a hideg folyadék a lábamra csöppent. És hogy miken gondolkodtam? Mindenen. Az elmúlt két nap eseményein, Kwangyeonon, Min Jin, Seung Hoonékon, Ji Hyen, a sulin, a szüleimen. Tudtam, hogy nem fogom megúszni büntetlenül a tegnapi incidenst. Ji Hye nem az a fajta lány, akit könnyen meg lehetne törni, habár tegnap látszólag sikerült. Úgy érzem, hogy csak megjátszotta magát, hogy mindenki megsajnálja és engem hibáztasson. Kétszínű, álnok nőszemély!

Az, hogy tökéletesen mindent lassabban csináltam, mint egy csiga, azt eredményezte, hogy a suliba úgy rohantam, mint egy őrült. Annyira siettem, hogy csak többszöri neki futásra tudtam felhúzni a kabátom, a táskám is kétszer kiborítottam.
Amikor végre sikerült elindulnom, már azt hittem, hogy most már minden rendben lesz, de nem, mert lekéstem a buszom, és csak egy óra múlva megy a következő, de nekem az már nem jó, ugyebár. Túl messze laktam a sulitól ahhoz, hogy gyalog, rohanva odaérjek, ezért fogtam egy taxit. Szerencsére ez elsőre sikerült, amin meg is lepődtem. A sofőrt folyamatosan siettettem és a pénzt is csak az ülésen hagytam, legalábbis azt hiszem.
Pont a tanár előtt estem be a terembe. Nem foglalkoztam senkivel és semmivel, csak gyorsan a helyemre mentem. Teljesen ki voltam izzadva és a víz is folyt rólam. Arcom piros lehetett és a hajszálaim az égnek állhattak. Miközben a hajam lapítgattam, megérkezett a tanár is és kezdődött az óra.  Egész végig csendben ültem és figyelni próbáltam, de nem jött össze. Senki nem foglalkozott velem, még csak rám se néztek, egyszer se. Mintha nem is lettem volna ott! Nem bántam, sőt! Csak furcsa volt, nagyon furcsa. Arra számítottam, hogy mindenki sugdolózni kezd, ahogy meglátnak, miközben lesajnáló pillantásokat küldenek felém. A suliban nagyjából mindenki Ji Hye talpnyalója, így kinézem belőlük, hogy bosszút esküdjenek ellenem. De semmi nem történt, legalábbis eddig nem. Általában, ha valami nagyobb balhé van suliban, a diákok egy hétig biztos, hogy még emlegetni szokták, de most mintha semmi sem történt volna, úgy viselkedtek. Vagy csak én gondolom úgy, hogy nagy volt a balhém Ji Hyevel? Hozzám képest nagy volt, az biztos…

Aztán azt is észrevettem, hogy Min Ji még mindig nincs itt, amin annyira nem is lepődtem meg. A helyében én se mozdulnék ki otthonról egy darabig, az száz százalék. Sajnáltam, teljes mértékben. Hogy szerethetett bele abba az emberbe? Mivel etette Seung Hoon folyamatosan, hogy ennyire kifordult magából?

Még óra közben eldöntöttem, hogy megkeresem Kwangyeont, hogy beszéljek vele. Köszönetet akartam mondani neki, amiért már másodszorra mentett meg. Ha ő nem lett volna, akkor már rég elkaptak volna, és ki tudja, hogy hol lennék és milyen állapotban.
 A szünetekben el is indultam, hogy megkeressem, habár nem volt túl sok esélyem, hogy megtaláljam. A suli hatalmas, ezért elég kicsi a valószínűsége, hogy véletlenül összefutok vele a folyosón.
Ahogy így keresgéltem a folyosón, megláttam Ji Hyet. Nagyon furcsán és szokatlanul nézett ki. Normál esetben mindig szépen ki szokott sminkelve lenni, a haja is rendezett szokott lenni és egy önelégült mosollyal az arcán szokott járkálni. De most pont ennek az ellentéte tárult elém: arca meggyötört volt, szemei meg voltak dagadva, mintha olyan sokat sírt volna. Még kisminkelni is elfelejtette magát. Barátnői szorosan mellette kullogtak, majd amint megláttak, gyilkos pillantásokat lövelltek felém. Amikor pedig egymás mellé értünk, meg is szólítottak.
- Remélem, most örülsz – sziszegte az egyik, mire a másik három hevesen bólogatni kezdett. Csak nagy szemekkel bámultam vissza rájuk.
- Hagyjátok, lányok – szólalt meg Ji Hye halkan. – Nem éri meg – csóválta a fejét, majd már indult is tovább. A többiek még egy picit engem méregettek, amolyan „most meghalsz” tekintettel, de végül Ji Hye után mentek. Én meg ott maradtam tágra nyílt szemekkel. Ez... ez most komoly? Jól gondolom, hogy Ji Hye csak színészkedik, hogy engem befeketítsen? Mintha én lennék a hibás, mintha mindent előre kiterveltem volna, merthogy én ilyen gonosz vagyok, mert utálom, ő meg az ártatlan áldozati bárány.
Idegesen beletúrtam a hajamba, majd inkább folytattam, amit elkezdtem. Nem éri meg ezen rágódni. Talán nem lesz komolyabb következménye, legalábbis remélem. Mert ha igen, akkor tuti, hogy én kapok büntetést. Nekem nincs semmi bizonyítékom arra, hogy Ji Hye engem folyton bántott, neki viszont ellenem van, mert az egész suli hallotta, amit mondtam. Még a végén őrültnek nyilvánítanának és elküldenének diliházba, vagy pszichológushoz.
Mint sejtettem, nem találtam meg elsőre Kwangyeont, de nem adtam fel. Minden szünetben őt kerestem, de valahogy sehol se láttam, így nem maradt más, minthogy ebédszünetben szólítsam le. Nem nagyon akartam mindenki előtt félrehívni, de nem volt más választásom. Feltétlenül beszélni akartam vele.

Az ebédszünet gyorsan el is jött. Elsőként hagytam el a termünket és az ebédlő felé vettem az irányt.

Tálcával a kezemben ültem le a szokásos asztalunknál Min Ji helyére, mert onnét szabad rálátásom nyílt a bejáratra. Próbáltam nem feltűnően arra bámulni, de ideges voltam és izgultam is. Mi van, ha összetévesztettem őt valaki mással, akit szintén Kwangyeonnak hívnak? Habár biztos voltam benne, hogy őt senkivel nem tudnám összekeverni, mégis féltem. Annyira máshogy viselkedett az este, mint ahogy én elképzeltem…
Szemeim újból a bejáratra szegeztem, pont akkor, amikor megérkezett Kwangyeon a haverjaival. Tekintetünk összetalálkozott, amitől rögtön zavarba jöttem és lesütöttem szemeim, aztán gyorsan felemeltem a poharam, hogy igyak, hátha így nem vagyok olyan átlátszó, de rögtön az első kortyot félrenyeltem. Már csak a köhögés-sorozatom hiányzott ide. Végül is, ennél gázabb már amúgy sem lehetne ez a szituáció.
Ezután már nem mertem nyíltam őt bámulni, csak a szemem sarkából figyeltem. A tányéromon lévő ételt turkáltam, miközben a megfelelő pillanatra vártam.
Vettek egy tálcát, megpakolták kajával, elindultak az asztaluk felé, leültek a helyükre, elkezdtek enni, miközben beszélgettek és viccelődtek.
Még vártam pár percet, majd felálltam és odamentem hozzájuk. A tenyerem izzadt és féltem, hogy vissza fog utasítani.
- Öm… bocsi, – kezdtem bele – Kwangyeon, beszélhetnénk? – kérdeztem tőle. Próbáltam elrejteni, hogy mennyire is zavarban vagyok, amit még a barátainak a fura tekintete is tetézett. Úgy néztek rám, mintha valami irtó nagy hülyeséget mondtam volna. Mi van, ha nem is így hívják? Nagyon nem hiányzott a barátai e fajta reakciói. Így is nagyon féltem és izgultam, de nekik sikerült még jobban elbizonytalanítaniuk abban, hogy valóban ő az a Kwangyeon, akit én keresek. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez a menő és helyes srác az, aki folyton megmentett. Vagy lehet, hogy csak jókor volt jó helyen? De ez nem lehet, elvégre véletlenül egy házba nem szokás bemenni, ahol mellesleg senki sincs. Véletlenek amúgy sincsenek.
Ilyen gondolatokkal próbáltam nyugtatgatni és biztatni magam, de nagyon féltem. Melegem volt, a térdeim remegtek, tenyerem izzadt és szerintem egy picit vörös is voltam. Egy kész örökkévalóságnak tűnt, mire válaszolt.
- Persze – felelte, bár láttam az arcán, hogy nem igazán érti, hogy pontosan mit is akarok.
Jézusom! Lehet, tényleg nem ő volt? Éreztem, hogy arcom egyre vörösebb lesz. Ez gáz. Nagyon gáz.
Próbáltam nem túl feltűnően mély lélegzetet venni, hogy megnyugodjak. Ha már elkezdted, akkor csináld is végig, Soo Ah!
- Négyszemközt – sziszegtem, mikor rájöttem, hogy Kwangyeon nem igen akaródzik megmozdulni. Erre persze már felállt és szerencsére minden szó nélkül elindult.
Jó, eddig jó. Most már könnyebb lesz, miután eltűnik előlem ez a sok fürkésző tekintet. A nehezén túl vagyok, most már csak gyorsan el kell hadarnom, amit el akarok mondani neki, aztán már el is húzhatom a csíkot.
Még pár biztató gondolat kíséretében én is megindultam Kwangyeon után. Egy eldugott sarokba mentünk, ahová nagyon sehonnan sem lehetett belátni. Örültem neki, hogy itt az ebédlőben van egy ilyen hely, mert nem akartam, hogy még jobban bámuljanak. Már csak az hiányozna! Nem elég, hogy most már mindenki tudja, hogy kicsoda az a Kim Soo Ah - még azok is, akiket soha nem láttam eddig -, a Ji Hye-s incidensem miatt.
Én álltam a fal mellett, Kwangyeon pedig velem szemben az asztalok felőli oldalon. Szerencsére ő jó magas, és mivel én meg pici vagyok, tökéletesen betakart.
- Mondhatod – szólalt meg végül ő. Kissé unottan és nemtörődöm hangsúllyal beszélt, amin meglepődtem. Kezeit zsebre dugva tartotta és kissé be is görnyedt. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy rágózik és folyamatosan csattogtatja azt. Valóban már csak ez hiányzott ehhez a képhez.
Nyeltem egy nagyot, mert össze kellett szednem magam ahhoz, hogy ne szóljak vissza neki valamit erre. Velem nem beszélhet így! Hogy képzeli…? Én kedvesen félre hívom és ő meg így viselkedik. Dühös voltam és szomorú is. A sírás kerülgetett. Hogy lehet a szerelmem ilyen?
Vettem egy mély levegőt és megpróbáltam elkergetni a szemeim elől azt a gondolatot, hogy ő tényleg az a Kwangyeon, akit én ismerek, hacsak nem a bunkóbb verziója.
- Szóval, – köszörültem meg a torkom – meg szerettem volna köszönni, amit értem tettél. Tegnap, meg előtte lévő este is – mondtam szinte érzelemmentesen. Én tényleg kedves akartam lenni vele, de ezek után nem várhatja el tőlem, hogy másképp viselkedjek vele, mint ahogy ő velem.
Próbáltam nem vele foglalkozni, csak gyorsan elmondani, amit akartam. Tudtam, hogy nem éri meg felidegesíteni magam ezen az apróságon, ezért nem is néztem rá. Azt hiszem egész végig a homlokát vagy az állát bámultam. Nem akartam és nem is mertem a szemébe nézni, de azt azonban láttam, hogy amint elmondtam ezt a mondatot az előbb, egy kicsit meglepődött volna.
- Nélküled nem sikerült volna megszöknöm előlük – folytattam. – Nem tudom, hogy miért is segítettél nekem, de hálásan köszönöm – mondtam, majd meghajoltam.
- Szívesen – válaszolta már egy fokkal kedvesebb hangnemben. A dühöm lecsillapodott , ahogy normálisabb stílusra váltott. Nem is illett ehhez az aranyos kinézethez ez a viselkedés.

- De hogy találtál rám? – kérdeztem kíváncsian. Kwangyeon erre csak furcsán nézett rám. – A sikátorban és a házamat – tettem hozzá.
- Csak arra felé jártam, amikor láttam, hogy egy lány menekül egy-két alak elől. Gyorsan bebújtam a legközelebbi sikátorba, és a többit pedig tudod. A házatokat pedig egyszerűen találtam meg. Követtelek, mert féltem, hogy esetleg valami bajod esik, és úgy – magyarázta kissé feszülten.
- Ó, értem – bólintottam. – Mindenesetre, köszönöm – hajoltam meg megint. Amikor felegyenesedtem, szembe találtam magam szép mosolyával, ami engem is arra késztetett, hogy elmosolyodjak. Nem szóltunk egy szót se, csak egymás szemeibe bámultunk, amikben mondanom sem kell, hogy mennyire elvesztem. Akkor, abban a pillanatban nem érdekelt semmi és senki, csak ő. Csak mi ketten voltunk, senki más. És ahogy egyre csak néztem és néztem, egyre jobban elvesztettem az eszem. Szívem hevesen dobogott. Csak most ébredtem rá, hogy mennyire is szeretem őt.

Egy szempillantás alatt olyan légkör alakult ki, mintha tényleg szerelmesek lennénk, ami az én részemről igaz is volt, és éppen megcsókolni készülne. De ez persze nem történhetett volna meg, mert nem egy tündérmesében voltunk. 

 Már pont úgy éreztem, hogy valami tényleg történni fog még, de ezt az idilli pillanatot Kwangyeon egyik barátja törte meg.
- Hé, Youngmin! – kiáltott ide hozzánk. Mindketten kissé összerezzentünk hangja hallatán, mintha valami rosszaságot akartunk volna csinálni, és most épp rajta kaptak minket; majd odakaptuk a fejünket. – Nem jössz? Mi már végeztünk – mondta. Aztán ahogy tudatosult bennem, hogy mit is mondott a szám is tátva maradt.
Youngmin…?