10. fejezet

A nap nem olyan régen kelhetett fel, fél hét körül lehetett, de már voltak, akik fenn voltak. Az utak kezdtek egyre jobban megtelni száguldozó autókkal, és az utcákon is sietősen haladtak a felnőttek munkahelyükre. Akadt egy-két fiatal is, akik már itt-ott elvétve lézengtek barátaikkal, de a többség még aludt vagy készülődött az iskolába.
Két egymással szemközti irányból céltudatosan haladt két ifjú egymás felé. Az egyiknek szőke volt a haja, míg a másiknak fekete. Útjuk felénél az a pad állt magányosan - amelynél nem is olyan régen életük fenekestül felfordult egyetlen egy ártatlannak tűnő játék kezdetével -, azzal szemben pedig egy gyalogátkelőhely volt.
Már messziről megismerték egymást, mondjuk megbeszélt találkozóról volt szó, úgyhogy tudták, hogy ki jön szembe velük, noha még nem is látták egymást.
Amikor megérkeztek a padhoz, mindketten megálltak és farkasszemet néztek egymással. Egyikőjük se szólt egy szót se, csak csendben a másikat méregette. Pár perc elteltével helyet foglaltak egymás mellett a padon úgy, hogy nem is néztek a másikra. A zebrát figyelték.
A szőke kissé terpeszben tartotta a lábait, amin kezei összekulcsolva helyezkedtek el és ő maga is kissé előre dőlt. Eközben a fekete hajúnak szintén terpeszben voltak a lábai, de ő hátra dőlt a pad támlájának és kezeit tarkóján pihentette.
Mindketten újra ott voltak, ahol pár nappal ezelőtt egy játékba kezdtek. Maguk sem gondolták volna, hogy hamarosan újra találkozniuk kell, hogy megbeszéljenek egy-két apróságot a játékot illetően.
- Remélem, hogy jól szórakoztál az éjjel, miután haza se jöttél – húzta gúnyos mosolyra a száját a szőke. A feszültség eddig is csak úgy vibrált közöttük, de a szőke megjegyzése után csak még kézzel foghatóbb lett.
- Téged is ritkán lehet hallani gúnyosan beszélni. Mindig is te voltál anyuci pici fia, aki semmi rosszat nem képes tenni, míg én maga voltam a sátán – vágott vissza a fekete, miközben lelki szemei előtt újra és újra lejátszódott az a jelenet, amikor megutálták egymást. Ez a vita miatt ellenségeskednek még mindig egymással. A szüleik azt gondolták, hogy majd rövidesen megbocsátanak egymásnak, elvégre még csak kisfiúk voltak akkor. Hát, nagyon is rosszul hitték. Kwangmin még ez a sok idő után is pontosan ugyanúgy emlékezett arra a napra, amikor történt.

Hevesen esett aznap az eső, pont mint az utóbbi napok többségében. Emiatt nem mehettek ki játszani, csak bent gubbaszthattak a házban. Ki akartak menni labdázni vagy focizni, esetleg szaladgálni a kis barátaikkal, de ezek közül egyiket sem csinálhatták.
Youngmin egész nap az ablak előtt ült és azt leste, hogy melyik pillanatban áll el az eső, hogy kimehessen végre.
Kwangminnak nem volt azzal problémája, hogy esett az eső. Talált ő magának fontos elfoglaltságot, ami jelen esetben az első szerelmétől kapott befőttes üveg, amire üvegfestékkel rajzolt, figyelése volt. Egy szív volt rá rajzolva és két pálcika ember, aki a kislányt és Kwangmint ábrázolta. Kwangmin széles mosollyal az arcán nézegette ezt a számára igen fontos üveget.
Youngmin közben irigykedve pillantgatott Kwangminre. Nem tetszett neki, hogy testvére ennyire boldog ettől az üvegtől, miközben ő egyedül szomorkodik az eső miatt. Máskor ilyenkor mindig együtt játszottak a házban, de öccse most valami fontosabb dologgal volt elfoglalva, minthogy a bátyjával játsszon. Féltékeny volt arra a lányra, amiért Kwangmin vele foglalkozott és nem vele. Épp emiatt, úgy gondolta, hogy felhívja magára ikertestvére figyelmét, hogy tudja, hogy még ő is itt van és foglalkozzon vele is. Felállt és hirtelen kikapta Kwangmin kezéből az üveget, majd kinyújtotta a nyelvét és elszaladt. Kwangmin először nem kapcsolt, de amikor rájött, hogy Youngmin ellopta tőle a számára legbecsesebb kincset, rögtön bedühödött és utána iramodott. Emeletes házban laktak és az ő közös szobájuk az emeleten volt. Apukájuk dolgozott, csak anyukájuk volt otthon, de ő is a konyhába sütögetett. Youngmin megcsúszott a folyosón és kiesett a kezéből az üveg, ami még a lendülettől végig csúszott a padlón, egyenes a lépcsőig, ahonnét végül legurult, majd ahogy leérkezett, ripityára törött. Youngmin ezt nem akarta, csak baleset volt, de Kwangmin úgy gondolta, hogy direkt csinálta. Meg akarta verni bátyját, de csak későn látta meg, hogy elesett és nem tudott időben lefékezni. Lábával épphogy megérintette Youngmint, de ő ennek hatására az üveg után gurult, mivel csak pár percentire volt a lépcső tetejétől. Szerencsétlenségére pont beleesett az üvegszilánkokba, de szerencséjére megúszta egy szilánkkal a tenyerében és egy ujjtöréssel.
Kwangmin sem úszta meg azért sértetlenül, mert ahogy megállt, a lába kicsusszant alóla és a fenekére esett.
Youngmin ezek után anyjuknak úgy állította be az egészet, mintha Kwangmin direkt lelökte volna őt. Nem akart semmi rosszat ezzel, csak azt, hogy öccse foglalkozzon vele is, de Kwangmin ezt nem vette észre. Anyjuk persze rögtön hitt Youngminnek, elvégre mindig is ő volt a kedvesebb és rendesebb, míg Kwangmin a hisztisebb és bajkeverőbb. Kwangmin azóta is utálja testvérét, de nem csak őt, hanem a szüleit is, mert nem hittek neki, hiába magyarázta, hogy nem lökte le Youngmint, csak megbotlott benne és baleset volt az egész.

- Mond, hogy mit akarsz, mert nem érek rá egész nap – sóhajtott fel unottan a szőke. Nem akart újra veszekedést provokálni öccsével, akinek azóta a nap óta sem sikerült megmagyaráznia, hogy mit miért is tett. Jobbnak látta, ha inkább annyiban hagyja testvére megjegyzését és azzal törődik, ami miatt idejött.
- Fesd be a hajad feketére – tért rögtön a tárgyra Kwangmin.
- Mi? – kapta fel a fejét a szőke. – Miért én fessem be a hajam, miért nem te fested be a tiédet szőkére?
- Mert nekem nem illik az imidzsemhez – mosolyodott el. Youngmin idegesen fújtatott egy párat, mielőtt újra megszólalt volna.
- Jó, akkor miért gondoltad úgy, hogy pont nekem kellene megtennem ezt?
- Azért, meg téged még csak nappal látott, míg engem csak este. A sötétben a világosabb színű haj jobban látszik mint a sötét. Ha téged is meglátna sötétben, és nagyon figyelné, észrevenné a különbséget köztünk, így nem tudnánk megfelelően alakítani Kwangyeont – magyarázta Kwangmin.
- Értem. És esetleg azt nem mondod meg, hogy mikor tegyem meg? – kérdezte Youngmin enyhe éllel a hangjában.
- De. Igazából, jó lenne, ha még suli előtt el tudnád intézni, de ha ekkor nem megy, akkor a mai nap folyamán még tedd meg – vette figyelmen kívül Kwangmin Youngmin megjegyzését.
- Nagyszerű, örülök, hogy ennyire parancsolgatni szeretnél nekem, de ki kell, hogy ábrándítsalak, hogy nem minden úgy fog történni, ahogy te eldöntötted – mondta Youngmin kissé idegesen. Soha nem szerette ha parancsolgattak neki, habár régen minden szó nélkül megtette, amire kérték, mára erről a véleménye már jócskán megváltozott.
- Ha nem teszed meg, akkor bizony ki kell, hogy zárjalak a versenyből és akkor enyém lesz Soo Ah – válaszolta Kwangmin fenyegetően, miközben felállt. – A döntés lehetősége a te kezedben van, drága testvérem. Innentől kezdve csak rajtad múlik, hogy mit választasz – felelte még, majd meg sem várva Youngmin válaszát, már el is ment.
Youngmin egyedül maradt a gondolataival és dühével.

 Azt hiszem, régen volt már, hogy ilyen zavartalanul tudtam volna aludni. Úgy éreztem, mintha ezer éve nem aludtam volna, és most végre sikerült. Egyszer riadtam csak fel valami zajra, de mivel nem foglalkoztam vele különösebben, rögtön vissza is aludtam. Szerencsére még álmodni se álmodtam semmit, így teljes mértékben zavartalanul tudtam aludni.
Reggel, amikor felébredtem, teljesen kipihent voltam. Hirtelen olyan távolinak tűnt minden aggodalmam és félelmem, amit az elmúlt napokban folyamatosan éreztem.
Ahogy kinyitottam a szemem, majdnem megvakított a hirtelen támadt világosság. Csak ekkor jöttem rá, hogy az este elfelejtettem lehúzni a redőnyöket, de még a beszűrődő napsugarak se ébresztettek fel. Jó mélyen aludhattam!
Szemeim csak lassan szokták meg a hirtelen támadt fényt, de mondjuk nem is siettem sehová. Kényelmesen elfeküdtem még az ágyamban vagy tíz percig, miközben a fehér plafont bámultam és az elmúlt nap eseményein gondolkodtam. Olyan hirtelen és olyan sok minden történt velem, mint egy évben összesen nem! Szerettem volna rájönni, hogy pontosan mi is folyik körülöttem. Ji Hye hirtelen nagyon rám kattant, amit mondjuk csak annak tudtam be, hogy kiélvezi, hogy Min Ji nincs a közelemben, de akkor is gyanús volt nekem. Aztán itt voltak még Seung Hoonék is, akiket szintén nem értettem. Miért fecsérlik rám az idejüket? Biztos vagyok benne, hogy több nő, illetve lány, szívest örömest hullott volna a karjaikba anélkül, hogy nekik bármit is tenniük kellett volna, de nem, nekik én kellek, aki után úgy kullognak mint a kutyák. És akkor már ne is beszéljünk Kwangyeonról, aki maga a titokzatosság. Ő volt az, akit végképp nem értettem. Egyik napról a másikra feltűnt és elkezdett velem foglalkozni. Na meg ott van Do Il és Hyun Soo is. Soha nem beszéltem még velük, erre ők akadályozták meg, hogy még Kwangyeont is kioktassam. Akkor Hyun Soo mintha azt mondta volna, hogy valaki megkérte őket arra, hogy vigyázzanak rám, de vajon ki? Csak nem…?       
Jobbnak láttam, ha inkább most felkelek, még mielőtt még több zagyvaságot összehordtam volna. Még hogy Kwangyeon kérte meg rá! Na persze! Valószínűleg nem is ismerik egymást és valahogy nagyon nem hiszem, hogy barátkoznának egymással. Igazából, Hyun Soot és Do Ilt nagyon nem is tudom elképzelni semmilyen társaságban, ők nekem olyan tipikus magányos farkasnak néznek ki, és ha még azt is figyelembe veszem, hogy mennyit beszélnek… Nehezen tudom elképzelni, hogy bárki is hosszabb ideig kibírja mellettük.
A faliórám kattogását hallgattam, miközben nagy nehezen sikerült kikelnem az ágyból. Felkelés után az első dolgom mindig az szokott lenni, hogy átöltözök, és ez most sem volt másképp. Ahogy a szekrényem elé léptem, megláttam a szekrényajtó kilincsére akasztott vállfát, amin az egyenruhám lógott. Villámcsapásként ért a felismerés, miszerint ma iskola van. Idegesen az órára kaptam a tekintetem, ami fél kilencet mutatott. Ez azt jelentette, hogy már fél órája elkezdődött az első óra, és hogy lekéstem minden egyéb reggeli teendőt az iskolában.
Sietősen lekaptam az egyenruhám a vállfáról és már húztam is fel, miközben magamat átkoztam, amiért megint sikerült elaludnom, de ezúttal annyira, hogy tényleg el is fogok késni.

Még egy-két reggeli falattal a számban rohantam kifelé a házból, amit még be is zártam. Ha jól számoltam, akkor volt még két percem, hogy elérjem a buszomat, ezért az egész buszmegállóig tartó utat lefutottam, de pechemre a busz pont az orrom előtt ment el, és hiába próbáltam megállítani a sofőrt, az meg se látott.
Fáradtan és mérgesen huppantam le a padra, ami itt állt. Csak is én lehettem ilyen szerencsétlen, hogy ma is lekéssem a buszomat. Tudtam, hogy mostanában nem nagyon fog busz jönni, ami a sulim felé menne, ezért még jobban elkeseredtem. Aztán jobb ötlet híján elindultam gyalog, mert így mégiscsak előbb beérek, mintha megvárnám a következő járatot.
Azt se nagyon értettem, hogy miért akartam minden áron eljutni a suliba. Min Ji valószínűleg még ma se ment be és más barátom meg nincs. Senkinek se hiányoznék, és ha ma esetleg nem jelennék meg, akkor még Ji Hye-vel sem kéne találkoznom. Őt most egy darabig látni se akartam a tegnapi nap után. Hogy lehet valaki ennyire gonosz? Hogy játszhatja meg az áldozati bárányt? És akkor még Kwangyeonra is rámászott…
Annyira a gondolataimba voltam merülve, hogy észre se vettem, amikor az előttem sétáló két srác megállt. Csak akkor eszméltem fel, amikor már belementem az egyikbe.
- Nem tudsz az orrod elé nézni? – förmedtem rám a srác, akibe beleütköztem.
- Bocsánat – hajoltam meg, miközben még a szemébe se néztem.
- Ch – horkant fel, majd már ment is volna tovább, ha a mellette álló meg nem állítja.
- Te vagy az, Soo Ah? – kérdezte, mire én fölkaptam a fejem. Egyenesen belebámultam a kérdező két szép barna szemeibe.
- Do Il? – lepődtem meg. – És Hyun Soo? – fordultam a másik srác felé, akinek neki mentem. – Hát ti? – mosolyodtam el, bár nem tudom miért. Emlékszem, régebben még a szemükbe se mertem nézni, főleg Hyun Sooébe nem, nehogy már csak a tekintetükkel megsemmisítsenek. Mindig teljesen meztelennek éreztem magam, mikor megpillantottam akár a cipőjük orrát. Annyira tökéletesnek néztek ki, én meg annyira tökéletlennek éreztem magam, hogy rögtön fület-farkat behúzva menekültem volna vissza a menedékembe. Mindemellett féltem tőlük. Féltem, hogy ha meglátnak, akkor esetleg én leszek a következő célpontjuk, és akkor majd az egész iskola előtt megszégyenítenek, pont mint a többi áldozatukat. Bezzeg most, mintha régi barátok lennénk, úgy beszélünk egymással.
- Csak erre jártunk – legyintett, majd Hyun Soo sürgető tekintete láttán megindult. Nem akartam lemaradni, ezért én is gyorsan felzárkóztam hozzájuk és Do Il mellé mentem. Hyun Soo mellett semmiképp sem akartam menni, mert tőle még mindig tartottam egy picit.
- Hová mentek? – faggatóztam tovább. – És egyáltalán mit csináltok erre felé egyenruhában tanítási idő alatt?
- Azt, amit te is – vágta rá kapásból Hyun Soo még mindig mérgesen.
- Nem is! – kezdtem rögtön tiltakozni. – Én nem lógok! Csak éppen elaludtam! – magyarázkodtam, bár magam sem tudom, hogy miért.
Hyun Soo erre csak megvonta a vállát, majd így folytatta:
- Nincs sok különbség a két dolog között. Lehet, hogy mi is csak elaludtunk, úgy, ahogy te is.
Erre nem válaszoltam semmit, mert tulajdonképp igaza volt. Nem tudhatom, hogy ők miért vannak most itt, úgy, ahogy ők sem, hogy én miért. Lehet, hogy tényleg éppen lógtak, de az is lehet, hogy úgy jártak, ahogy én.
- Szóval a suliba mentek? – váltottam témát.
- Igen – felelte Do Il.
- Akkor mehetünk együtt, mert én is oda megyek – mosolyodtam el. Örültem, hogy nem kell teljesen egyedül megtennem ezt a nagy távot. Habár nem beszélnek túl sokat, azért még is több mint a semmi, hogy itt vannak.
Ezután igazából már nem is volt miről beszélnünk, ezért csak csendben sétáltunk egymás mellett.
A fiúk sétatempóját felvéve sokkal gyorsabban oda értünk a suliba, mint ha egyedül jöttem volna.
Ahogy beléptünk a bejárati ajtón, Hyun Soo és Do Il rögtön az osztálytermek felé vették az irányt, de én megálltam.
- Várjatok! – szóltam. – Elmegyek a szekrényemhez egy-két cuccért. Meg tudnátok várni? – kérdeztem, majd válaszukat meg sem várva már rohantam is balra, ahol a suliboxok álltak. Már messziről észrevettem, hogy valami színes írás fedte be a többség szekrény ajtaját, de csak akkor tudtam elolvasni őket, amikor a közelükbe értem. Még a lélegzetem is elakadt, ahogy felfogtam a szavak, mondatok jelentését.