Tágra nyílt szemekkel, teljesen
ledermedve álltam a szekrények sora előtt. A lábam a földbe gyökerezett annak
ellenére, hogy legszívesebben rögtön elszaladtam volna. El akartam fordítani a
tekintetem, hogy ne is lássam, amit felírtak, de a szemeim odaragadtak. Nyeltem
egy nagyot, és megpróbáltam kitörölni a fejemből a suliboxok képét, de a piros
grafitival írt szöveg egy életre belevésődött az elmémbe.
„Dögölj
meg Ji Hye! Senkinek se fogsz hiányozni! Nélküled jobb lesz minden!”
Szemeim újból és újból végig
futottak ezen a pár egyszerű mondaton, mégse tudtam elhinni egy szót se
belőlük. Olyan egyértelmű volt, nekem mégis nehezemre esett felfogni a szavak
súlyát. Szerettem volna meg nem történté nyilvánítani az egészet, de tudtam, nem
fogom tudni letagadni, hogy elolvastam.
Ott álltam teljesen mozdulatlanul és
egyre csak az lebegett a szemem előtt, hogy miért. Miért kell mindennek
megtörténnie velem? Nem ártottam soha senkinek, akkor mivel érdemeltem ki
mindezt? Elismerem, talán kicsit durva voltam Ji Hyevel, de akkor annyira mérges
voltam, hogy teljesen elszaladt velem a ló. Most már megbántam, hogy egy szót
is szóltam neki azokról a dolgokról, és legszívesebben visszapörgetném az időt,
hogy aznap inkább be se jöjjek a suliba. Nem is, még előrébb pörgetném, hogy
elutasítsam Min Ji buli meghívását. Ha azon az estén nem találkoztam volna
Seung Hoonékkel, akkor még most is minden rendben lenne. Habár Min Ji
valószínűleg akkor is maga alatt lenne, legalább én visszakaphatnám a régi életem.
Éreztem, ahogy könnycseppek gyűlnek
a szemembe, amiket gyorsan le is töröltem. Nem akartam kiborulni egy ilyen
dolog miatt, és pláne nem az iskolában, amikor tőlem nem is olyan messze Hyun
Soo és Do Il vár rám. Vettem egy mély levegőt, majd nagy nehezen megmozdítottam
a lábam. Olyan volt, mintha minden testrészem ólomból lett volna, de
megerőltettem magam és nem engedtem, hogy legyűrjenek az érzéseim.
Odanyúltam a szekrényajtómhoz, hogy
kinyissam, de annyira remegtek a kezeim, hogy nem tudtam rendesen megfogni.
Rettegtem attól a gondolattól, hogy bárki meglát itt. Tudtam, hogy engem fognak
meggyanúsítani ezzel, és hogy nem fogom tudni bebizonyítani az ellenkezőjét,
mégsem akartam, hogy meglássanak itt. Épp ezért siettem kivenni a könyveket a
szerkényemből, de annyira ideges voltam, hogy elfelejtettem, milyen könyvek
kellenek, és mindent kiborítottam a belőle.
- Soo Ah! Jössz? – kiáltotta Do Il. Hangjára
rögtön összerezzentem, és már fordultam is volna meg, hogy magyarázkodjak,
amikor felismertem a hangot. Vettem egy mély levegőt és nyugalmat erőltettem
magamra.
- Persze, mindjárt! – válaszoltam,
majd gyorsan minden cuccom bevágtam a szekrénybe, kivéve a szükséges könyveket.
Mielőtt viszont visszamentem volna hozzájuk, megpróbáltam megnyugtatni magam. Pár
percig néma csendben álltam, csak a szívem heves dobogását hallottam a
torkomban.
Mikor nagyjából sikerült lenyugodnom,
gyorsan visszamentem a két fiúhoz, akik már türelmetlenül vártak rám. Láttam, hogy Hyun Soo szinte már fortyogott a
dühében, míg Do Il arcáról inkább nyugtalanság tükröződött, és ahogy meglátott,
ez csak még erőteljesebb lett. Szemöldöke ráncba szaladt, majd mielőtt Hyun Soo
valami csípőset megjegyezhetett volna, megszólalt.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva, mire
kihagyott egy ütemet a szívem. Megijedtem, hogy Do Il csak rám pillantva
mindenre rájött, de persze tudtam, ez lehetetlen, úgyhogy gyorsan el is
hessegettem a gondolatot.
Elmosolyodtam a lehető
legtermészetesebben, amire jelenleg képes voltam, és bólintottam.
- Jól vagyok – próbáltam
megnyugtatni Do Ilt, de ahogy elnéztem a reakcióját, nem igazán sikerült.
- Biztos? – tudakolta még mindig
aggódva, mire bólintottam egy aprót. – Csak mert úgy nézel ki, mint aki
szellemet látott.
- Tényleg? – Próbáltam lazának
tűnni, mint akivel tényleg minden a legnagyobb rendben van, de valójában
megijesztett a tudat, hogy mennyire feltűnően sápadt lehettem. – Menjünk –
váltottam gyorsan témát, és elindultam a folyosón az osztályunk felé.
Reménykedtem benne, hogy nem volt túl feltűnő a gyors váltásom, de nem
szerettem volna, ha továbbra is azt a témát boncolgatjuk.
Tekintetem is előrefordítottam, így
nem igazán láttam a két fiú reakcióját, de mintha Do Il csak még jobban
összehúzta volna a szemöldökét, mielőtt utánam indult volna.
Éreztem, hogy Do Il teljesen
átlátott rajtam, de felettébb hálás voltam neki, amiért nem faggatott tovább
róla. Nem szerettem volna tovább a bajaimról regélni, mert féltem, ha elkezdek
róla beszélni, akkor nem fogom tudni visszatartani a könnyeim. Most még
sikerült egy kis időre az agyam egy hátsó zugába űzni az egész üzenetet, hogy
amikor egyedül leszek, újra előszedhessem és kiadhassak magamból mindent.
Csendben sétáltunk egymás mellett a
kietlen folyosón. Csak a cipőink kopogása és a tantermekből kiszűrődő tanár hangja
törte meg a csendet, ami a folyosón uralkodott. Teljesen egyértelmű volt, hogy
még tartott a második óra.
Nem tudtam, mennyi idő lehetett még
vissza belőle, de eldöntöttem, hogy nem megyek be. Szerettem volna megemészteni
mindent, hogy aztán sokkal nyugodtabban végig tudjam ülni a napot, és persze
hogy el tudjam majd viselni a sok megvető és kérdő pillantást, amivel illetni
fognak, ha meglátnak. Nem voltam benne biztos, hogy már látták az üzenetet a
szekrényeken, de nem is terveztem rögtön kideríteni. A nap végére úgyis
mindenki tudomására fog jutni.
Annyira elmerültem a gondolataimban,
hogy észre se vettem, amikor megérkeztünk az osztálytermünk elé. Én csak mentem
tovább, míg Do Il és Hyun Soo megállt.
- Nem jössz be? – kérdezte Do Il,
mire megtorpantam és zavartan fordultam vissza. Láttam kérdő tekintetük, mire
csak kínosan elmosolyodtam.
- Nem – válaszoltam. –
Elfelejtettem, hogy még meg kell néznem valamit! – tettem hozzá gyorsan,
miközben a mutatóujjammal felfelé mutattam.
Nem tudom, hogy mennyire volt
hiteles a rögtönzött hazugságom, de ha fel is tűnt akármelyiküknek is, akkor
sem tették szóvá, csak bólintottak egyet, majd bementek a terembe. Tovább nem
is haboztam, hanem én is sarkon fordultam, és nagy léptekkel felsiettem a
tetőre. Ez volt az egyetlen hely, amiről tudtam, hogy még a szünetekben sincs
itt senki. Így óra közben még kisebb volt annak az esélye, hogy összefutok
valakivel.
Amikor felértem a tetőre, az első
dolgom az volt, hogy körülnézzek, tényleg nincs-e itt bárki is. Szerencsémre
nem láttam senkit, de a biztonság esetére egy eldugottabb helyet kerestem.
Olyat, ahová nem lehet rálátni, ha valaki feljönne. Sajnos nem volt sok ilyen
hely, elvégre a tetőn sem volt semmi. Az egyetlen hely, ami megfelelt a célomnak
az a lépcsőház volt. Megkerültem a kis épületrészt, majd lerogytam a fal
tövébe. Innét nem láttam rá az ajtóra, mivel az a túloldalon volt, de legalább
hallani fogom, ha jön valaki.
Hátradöntöttem a fejem, neki a
falnak, majd hagytam, hogy az érzéseim eluralkodjanak rajtam. Csendben folytak
le a könnyeim az arcomon, miközben azon gondolkoztam, hogy miért történik
mindez pont velem. Nem értettem, miért
én lettem a célpont. Nem ártottam senkinek, akkor miért csinálják ezt velem? A
suliban nyilván mindenki azt fogja hinni, hogy én tettem, és ezt nem fogom
megúszni büntetés nélkül.
Nem tudtam eldönteni, ki lehet
mindezért a felelős. Nyilván valaki olyan, aki ide jár, mert tudnia kellett a
Ji Hyes incidensemről ahhoz, hogy rám tudja terelni a gyanút. De valahogy nem
hittem volna, hogy Ji Hye tette. Tény és való, hogy nagyon gonosz egy lány, de
hogy ilyen messzire menjen… Nem néztem ki belőle, egyáltalán nem. Ha mégis ő
tette volna, akkor miért? Mi lehet a célja vele? Vagy lehet, hogy neki akar
valaki ártani, nem nekem?
A számba haraptam és megráztam a
fejem. Nem, biztosan nem neki akartak ártani vele. Ji Hye túl feltűnően
játszotta a napokban az áldozatot, így biztosan nem ellene irányult az egész.
Viszont az lehetséges, hogy ő is benne volt… Ezt már kinéztem belőle. Lehet,
nem tudott arról, hogy mit tervez az a bizonyos személy, aki ezt az egészet
kitervelte, de biztosan benne volt. A célja meg engem megleckéztetni? Talán, de
nem lehettem benne teljesen biztos.
Nem tudom, mennyi ideig ülhettem
itt, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az ajtó kivágódik, majd
ugyanazzal a lendülettel be is csapódik. Ezt követően pedig négy láb dühös
trappolását hallottam a tetőn.
- Nem hiszem el, hogy ezt tette az a
kis csitri! Hogy képzelte!? Azt hitte, majd büntetlenül megússza, hogy
ilyeneket ír Ji Hye-ről? – kiabált az egyik személy, aki minden bizonnyal Ji
Hye egyik „barátnője” volt.
- Mérgelődés helyett inkább arra
fordítsd az időd, hogy megtaláld! – válaszolta csípősen a másik. Először elgondolkoztam
azon, hogy mit keresnek itt az óra közben, de aztán leesett.
Vége lett a második órának, és
meglátták a felírást a szekrényeken. Ji Hye talpnyalói meg persze rögtön engem
kezdtek el keresni.
Nyeltem egy nagyot, majd megtöröltem
az arcom. Tudtam, nem bújhatok el előlük, de nem is akartam. Rögtön felforrt a
vérem arra gondolva, hogy tényleg mindenki engem gyanúsít meg legelőször, főleg
úgy, hogy nem is voltam itt az első két órán… Eldöntöttem, hogy nem fogom
letagadni az üzenet felírását, mert felesleges lenne. Nincs semmi bizonyítékom,
ami igazolhatná az igazamat, de azt sem fogom mondani, hogy én tettem.
Felálltam, és rezzenéstelen arccal
odasétáltam a két lányhoz.
- Csak nem engem kerestek? –
kérdeztem gúnyosan, mire mindkettejük szeme szikrákat szórva tapadt rám.
Láttam, hogy összeszorítják a kezüket, de nem jegyeztem meg.
- Te kis szuka! – kiáltotta az
egyik, és rögtön felém is vette az irányt, hogy megüssön, de a másik barátnő
visszafogta. – Hogy merészelted ezt tenni? Ha?! És még van bőr a képeden elénk
állni! – hitetlenkedett, mire majdnem felnevettem, de visszanyeltem.
- Miért, mit tettem? – kérdeztem felvont
szemöldökkel.
- És még kérdezed? Tényleg nem
hittem volna, hogy ekkora egy szemét dög vagy! - üvöltött a képembe.
- Talán nem kérdezném, ha tudnám,
miről beszélsz – jegyeztem meg, mire megragadta a hajam az a lány, amelyik
eddig is beszélt hozzám, és a tető széléhez húzott.
Majdnem felsikítottam a hirtelen
támadt fájdalomtól, de inkább nem adtam meg nekik az örömöt, hogy lássák,
sikerült fájdalmat okozniuk.
Amikor elengedte a hajam, lökött még
rajtam egyet, így vészesen közel kerültem a tető széléhez. A szemem sarkából
láttam, hogy még egy lépés és lezuhanok, de nem mutattam jelét annak, hogy
félnék. Pedig valójában igen is megrémültem, és legszívesebben feladtam volna
harcot ellenük, de inkább nem tettem. Nem akartam gyengének mutatkozni előttük.
- És most mit tervezel? – kérdeztem gúnyosan.
– Csak nem le akarsz lökni? – vontam fel a szemöldököm. Láttam, ahogy
megfeszülnek az izmok a karjaikban. Ebből rögtön tudtam, hogy fején ütöttem a
szöget. De mivel nem mozdultak, folytattam a provokálásukat. – Még ennyire sem
vagytok képesek? Nem tudtok kiállni a „legjobb barátnőtök” mellett sem, mi? –
Kezeimmel mutattam a levegőben az idézőjelet is, hogy még jobban felbosszantsam
őket. – Nem tudjátok megbüntetni azt, aki olyan csúnyán megsértette a
drágalátos Ji Hye büszkeségét, igaz? – gúnyolódtam. – Talán azért, mert nem is tartjátok
annyira nagyra, mint azt állítjátok. Idejöttök hozzám, és kérdőre vontok, de
csak a szátok jár, cselekedni nem tudtok – feleltem.
Láttam, hogy már majd’ felrobbannak
idegességükben, ezért eleresztettem egy elégedett mosolyt. Ezt látva a másik
két lány szeme felvillant, majd amelyik eddig is beszélt, emelte a kezét, hogy
megüssön, de mielőtt hozzám érhetett volna, egy hang megakadályozta.
- Ebből elég legyen! – szólalt meg
erélyesen, mire rögtön megfagyott mindkét barátnő. Először én is megijedtem, és
rögtön azon kezdtem el gondolkozni, hogy mivel tudnám kimenteni magam ebből a
helyzetből, de aztán minden idegességem elszállt, amikor Kwangyeont láttam közeledni
felénk. Annyira tökéletesen nézett ki, hogy azt hittem, ott helyben elolvadok,
de végül megacéloztam a szívem. Nem ez volt a tökéletes hely és idő arra, hogy
elgyengüljek. Nem tudtam, milyen céllal jött Kwangyeon, és hogy mellém áll-e
vagy sem, ezért felkészültem a legrosszabbra is.
Ji Hye két barátnője felháborodottan
fordult meg és most villámokat szóró tekintetüket Kwangyeonra szegezték.
- Neked semmi közöd ehhez – felelte az
egyik nyugodtan, de hangjában ott lapult az idegesség. Kwangyeon viszont jött
tovább, mintha nem is hallotta volna figyelmeztetést.
- Soo Ah, gyere, menjünk – lépett oda
hozzám, majd megragadta a csuklóm és elkezdett visszafelé húzni. Még reagálni
sem volt időm, annyira meglepett cselekedete. Most tényleg engem jött
megmenteni?
A másik két lány összeszorította a
száját, és mielőtt Kwangyeon túl messzire ért volna, az egyikük rácsapott a
kezére.
- Azt mondtam, neked semmi közöd
hozzá! – förmedt rá. Kwangyeon erre csak szorosan lehunyta a szemeit, de nem
eresztette el a kezem, hanem tovább húzott a bejárat felé. – Most azonnal –
kezdett bele újból, de mondandóját félbeszakította a tetőre felvezető ajtó
kicsapódása. Mindannyian odakaptuk a fejünket, és legnagyobb meglepetésemre Do
Ilt és Hyun Soot láttam ott állni.
- Soo Ah – szólított meg Do Il -, az
igazgató hívat.
